Mint föntebb a gyököket tárgyaló czikkben kimutattuk, vannak nem csak önálló, hanem elvont vagy elavult gyökök is, melyek önállóan nem divatoznak, s érteményeiket csak származékaikból, hasonlék (analogia) nyomán fejthetjük ki. Sőt vannak származékszók is, melyek elavultak, vagy további képzés alapjául szolgálnak, s csak ivadékaikban élnek, de nyelvünk nagy nyereségére föléleszthetők, pl. a háborodik, guzsorodik, hentěrědik, töpörödik törzsei: hábor, guzsor, hentěr, töpör, vagy ezek és hasonlók: iszam, sikam, élem, türem, mint ugyanannyi igetörzsek.

Minden gyök, legyen az elvont, kiavult, avagy önálló, egy vagy több belőle képezhető szónak mintegy csiráját, magvát rejti magában. Azon bötüt vagy szótagot, illetőleg szócskát, mely akárminő gyökhöz vagy törzshöz járulván, azzal szorosan egybeforr, s belőle új szót alkot, képzőnek; azon szócskát pedig, mely már csak önálló szóhoz vagyis beszédrészhez úgy függesztetik, hogy az az egész mondatban annak valamely viszonyát határozza meg, ragnak nevezzük.

A képző mindig valamely új fogalmat vagy fogalomárnyalatot olt a gyökbe, illetőleg a törzsbe, s mint új szónak alkotója a nyelv birodalmát terjeszti: a rag pedig a már készszé fejlett szót bizonyos viszonyok szerint módosítja, s a mondatba alkalmazza, tehát amannak szóalkotási, emennek szókötési műköre van. Ennélfogva oly hangok vagy szótagok, melyek az alapszóba se új eszmét nem oltanak, se annak mondatbeli viszonyát nem határozzák meg, se nem képzők, se nem ragok, hanem vagy fölösleges czafrangok, toldományok, vagy legfölebb némi nyomatékul szolgáló kihangzások, pl. a mája, méhe, szarva szókban az a, e, vagy az araszt, választ (válasz fn.) szókban a t, vagy ezekben: aztánnig, ezténnig a nig.

A képző elvont vagy elavult gyökök- és törzsekhez is, a rag csak önálló szókhoz járul.

A képző a szónak belszervezetére vonatkozik, s közvetlenül vagy közvetőleg a gyökre hat vissza: a rag pedig azon kapocs, vagy közeg, mely egyik szót a másikkal viszonyítja.

Ugyanazon gyökhöz több képző járulhat, vagyis a képzett szót bizonyos határig tovább képezni, s végül (némi kivétellel) ragozni lehet: a ragozott szó pedig, nyelvünk rendes szokása szerint, új ragot vagy képzőt nem veszen föl. Azonban kivételes példák vannak, pl. istenhozzád-ot, dicsértěssék-et mondani; istenhoztá-val idvezelni; tüled-re, hozzád-ra menni; adtá-zni, teremtetté-zni; éljen-ezni, ujrá-zni; eszem-iszom-mal tölteni az időt; apjuk-om, anyjuk-om; a fogdmeg-ek meglepték őt a lebuj-ban; gondolom-ra, jó hiszem-ben tenni valamit; ehetnék-je, ihatnék-ja van; "és királynak haraguvék-ja megnyugovék" Bécsi cod. Hester 7. fej., mit Káldi így fordít: "és a király haragja megszünék". A birtokragos neveket pedig már nem kivételesen, hanem általán ragozzuk, pl. kez-em-be, kez-em hez, kez-em-től. Tehát az élő nyelvbeli gyakorlat megczáfolja azon elméletet, mely szerint viszonyító raggal ellátott szóhoz képzőt vagy viszonyragot függeszteni nem lehet. Még az előttünk ismeretesb árjaféle német és szláv nyelvekben is találunk rá példát, hogy az igéket, midőn nevekül használtatnak, ragozzák. De különben is minden nyelvnek vannak sajátságai, melyektől azt megfosztanunk nem lehet, mert más nyelvek nélkülözik. A nyelvek nem előre felállított elmélet, hanem bizonyos észjárás és nyelvérzék szerint képződtek és fejlődtek tovább tovább, s a nyelvészet feladata a szokás által behozott s megállapított gyakorlati szabályokat elvonni, s a netalán szükséges nyelvújitásban alkalmazni. A nyelv birodalma csak úgy terjed, ha hasonlék nyomán műértőleg és ízléssel párosítva újabb és újabb alakokat fejt ki, mire a magyar nyelv véghetetlen képességgel, s kivált a képzőknek oly gazdagságával bir, melyhez hasonlót egy ismeretes nyelv sem mutathat fel.

A képzők, keveset kivéve, önállólag nem ragozhatók: a ragok közől pedig a névviszonyítók nagy része fölveszi a személyragot: nek-em, vel-em, től-em, ról-am, nál-am stb.

A képzők lehetnek elő-, közbe- és utótétesek: a ragok, mint olyanok, csak utótétesek, különösen a névmódosítók rendesen a latin praepositiók-nak felelnek meg, s némelyek, mint szoros értelemben olyanok, a viszonyított szóhoz ragadnak, mint: ház-ba, in domum, ház-ban, in domo, ház-ról, de domo; másik, mint tulajdonkép névutók, elválasztva iratnak: ház mellett, penes domum, ház felé, versus domum, v. domum versus.

Szóképzésben mutatkozik kiváltkép a nyelvalkotó ész ereje, a nyelv fejlődési képessége, sajátsága s egyéni önállása, miért a nyelvhasonlításban főleg ezt kell tekintetbe venni; a ragozás, mint a nyelv külsejéhez tartozó, mint alakzat könnyebben utánozható s elsajátítható, s gyakran a külön fajú nyelvekben megegyező. Így látjuk, hogy mind az árja, mint a sémi, mind az altaji nyelvekben az igeragozás személynévmások által történik, csakhogy egyiknél épebb, másiknál kopottabb alakban. A személynévmások is többé kevesebbé hasonlók. Az árja törzsbeli germán nyelv az igekötős igékkel a szókötésben csaknem egészen úgy bánik, mint a magyar, midőn t. i. az igekötőt majd az illető ige előtt majd utána alkalmazza, pl. wenn ich aufstehe, ha fölkelek, ich stehe nicht auf, nem kelek föl; mit a germánnak némely más rokonai, például a latin, vagy szláv nem tesznek.

Végre, mind a név- mind az igeviszonyító ragok jobbára elavult vagy önálló szók módosított alakjai: a képzők pedig (néhány kivételével) vagy bizonyos szókból rövidültek meg, vagy oly elemekből állanak, melyek, hogy egykori önálló szókból koptak volna el, nyelvtudományunk eddigi fokán alig gyaníthatjuk.

Egyébiránt a képzők és ragok abban egyeznek, hogy önhangzóikra nézve a nyelvszokás által megállapított bizonyos hangrendhez alkalmazkodnak, mint ezt a fentebbi czikkekben már részletesen tárgyaltuk.

A szóképzés általán kétfélekép történik: belváltozás, vagy hozzátétel által.

Belváltozáskor a gyökhöz vagy törzshöz semmi sem járul, hanem valamely hangja vagy szótagja átalakúl. E módot követi nyelvünk, mint föntebb is érintettük, véghetetlen gazdagságban, főleg a rokonnemű gyökök és törzsek képzésében. Mi a szoros értelemben vett gyököket illeti, azokat ily esetben csak elvontan képzelhetjük, s úgy állanak rokon társaikhoz, mint rokon nemek, vagy mint nem a fajhoz. Lássuk a dolgot egy két példában.

Fiatal, vagy apróbb nemű növényeket jelentenek, s e tekintetben rokon nemüek: har, mint a haraszt, harap (név) gyöke; her, a ló-her öszvetett szóban, hir, golya-hir; hur, csibe-hur, tyúk-hur, melyekben a fajképző hangzók a, e, i, u, a h-r alaphangok között forognak, és egy külön szónemet képeznek. Továbbá, mennyiben a h és s rokonok és váltakozók, egy új nemű alakot öltenek ezekben: sar, sarj, sarju, sarang; ser, sereng, serevény; sór, sóros; sur, surjány; sür, sürje. Ismét az s-nek rokon cs-re, cz-re változtával: csar, csarit; cser, cserj, cserje, csereklye; csir, csira, csirkáka; czir, czirh, v. cziher, egy harmadik rokonnem. Innen átv. ért. mint állati testnek kinövései: sěr, sěrény, sěrte; szőr, szőrös; szar, szaru; tar, taréj, tarkó. Mind ezek öszvevéve egy sereget képeznek, melynek nemei az elvont: h-r, s-r, cs-r, cz-r, sz-r, t-r.

Ily rokonnemüség létezik a latin: her-ba, ger-men, chor-dum, sur-culus, és az állati kinövésű hir-tus, hir-sutus, cor-nu, német: haar, haarig, Horn stb. között.

Hasonló nemi rokonságban vannak ezen tűzre, égetésre, sütésre vonatkozók: par, parázs; pěr, pěrnye, pěrgyó; pir, piros, pirúl, pirít; pör, pörcz, pörzsöl; por, porgol, porít, s közös elvont gyökük: p-r.

A hozzátét háromfélekép történhetik, a) előtét, b) közbetét, c) utótét által. l. föntebb 62. lap. "Az előtétes, közbevetett és hátratett mássalhangzókról."

A hozzátétes szóképzésnek legdúsabb forrása az utótét, nem csak azért, mert az ily képzők száma legnagyobb, de mert ugyanazon gyökhöz több egymás után következő képzőt ragasztani lehet, sőt ugyanazon képző egy szóban kétszer is eléfordulhat, először közvetlenül a gyök, másodszor egy közbevetett képző után, pl. ebben: idv-ěs-ség-ěs, az ěs, szük-ség-ěs-ség, a ség.

A származékszók alkatrészei rétegek gyanánt egymásra halmozott s szellemileg öszveforrt szervezetes egészet képeznek, minélfogva fel is bonczolhatók. Ennek módja végről kezdeni a műtétet, pl. alázatosság, elhagyom a ság-ot, marad alázatos, és igy tovább: alázat, aláz, alá, al. Mennyiben a képzés néha elő- vagy közbetét által történik, erre is figyelni kell, pl. a gyalázatos, egyszerűbb gyöke szintén al, a bizgat-é, iz.

A rétegeket hasonlóan vizsgálat alá kell venni, ha egyszerüek-e vagy öszvetettek, milyenek: ség, ság, aszt, eszt, ast, est, ant, int.

Ha a származékszónak minden hozzátétes részeit elvontuk, hátramarad az alapszó, mint az alapfogalom képviselője, mely a tőle egyenes ágon származott ivadékokra nézve anyagyökül tekinthető, pl. a fartat, farol, farolás szókban a far. De ezt még tovább vizsgálni lehet, ha nincs-e egy vagy több oldalágu rokona? És csakugyan mind alaphangban mind alapérteményben rokonai: fěr, for, för, fur, für, mint a fěrěg, forog, förög, furó, fürge szók gyökei, melyek alaphangi közjegye: f-r, s minthogy közös alapérteményök a kerekdedség, ennélfogva, oldalrokonaik b-r, p-r is, barangol, pěrěg, pěrěszlén szókban.

Hasonló eljárást követünk a képzők hasonlítása és rokonításában.

~ó, ~ő.
1) A jelen és jövőidő részesülőjének képzője. Véleményünk szerint ezen képző azonos a harmadik személynévmással, és a távolra mutató o-, a-nak, valamint a mutató az névmásnak rokon társa, mert melléknévi tulajdonságánál fogva mint jelző az illető alany cselekvését, szenvedését vagy állapotát mintegy rámutatólag határozza meg. Ezen részesülők, vagy melléknevek, pl. pengő ércz, zengő czimbalom, vagy főnevek, mely alkalmazásban jelentenek a) bizonyos foglalkozásu személyt, munkást, müvest, mint: szabó, festő, kötélverő, szántóvető, arató, gyűjtő, nyomtató, cséplő, szüretelő; b) jelentik magát a foglalkozást: forgatót szántani, fonóba, látogatóba menni; ilyenek ezen házasságkötéshez tartozók: susogó, néző, kérő, kézfogó, sirató, esküvő, menyekző, tyúkverő, kárlátó; c) eszközt, mint foglalkozói és foglalkozási közeget: ásó, véső, seprő, cséphadaró, vonogó, reszelő, tagló, vakaró, brúgó, melyek a lelketlen tárgyakat mintegy személyesítik, s így oldhatók fel: ásó, amivel ásnak, reszelő, amivel reszelnek, véső, amivel vésnek stb. hasonlóan a dolog természetéből érthetők az ilyenek: iróasztal, amin irnak, (nem ami ir), evőkanál, amivel esznek, varrótű, amivel varrnak, vágóhíd, melyen barmokat vágnak le, vágószék, melyen a húst kivágják stb. d) bizonyos cselekvés, foglalkodás anyagát, tárgyát: adó, amit adni, fizetni kell; legelő, amin barmok legelnek, szántóföld, melyet szántanak, kaszáló rét, melyet kaszálni szoktak stb.

2) Elavult vagy szokatlan igegyökökből részint fő-, részint mellékneveket képez, milyenek: ondó, hordó, bordó, pillangó, sió, való, tiló, nyakló, olló, tapló, gyarló, turó, orsó, sutó, méltó, hintó, ajtó, savó, leányzó, meddő, lepedő, idő, erdő, erő, verő (fény), tüdő, felhő, gyeplő, emlő, himlő, szeplő, serlő, csecsemő, tekenő, tető stb.

3) Élő avagy elavult vagy elvont másnemü gyökökből fő- és mellékneveket: bab-ó, csák-ó, gam-ó, fak-ó, dom-ó, csom-ó, kar-ó, gub-ó, kór-ó, bogy-ó, goly-ó, moty-ó, fe-ő (fő), el-ő, vel-ő (bel-ő), dics-ő, feny-ő, verheny-ő, erny-ő stb.

4) Néha az a változata; mint ap-ó ap-a, any-ó any-a, Kató Kata.

~ú, ~ű.
Asz-ó, asz-ú; csikolt-ó, csikolt-ú; savany-ó, savany-ú; dombor-ó, dombor-ú; keser-ő, keser-ű; heged-ő, heged-ű. Néha különböztetésül első alakban jelent melléknevet, másikban főnevet, mint: vál-ó, vál-ú, v. váj-ó, váj-ú; fur-ó, fur-ú; vés-ő, vés-ű; sepr-ő, sepr-ű; hever-ő, hever-ű. Ide tartoznak azon tyú tyű végzetüek, melyek lágyítás nélkül ó ő alakban melléknevek: fergety-ű, ferget-ő; szivaty-ú, szivat-ó; pattanty-ú, pattant-ó; hasonlók: sarkanty-ú, karmanty-ú, tárogaty-ú, brúgaty-ú, berrenty-ű, csengety-ű, csörgety-ű, pörgety-ű, töpörty-ű, leffenty-ű, zörgety-ű stb.

Elavult, vagy átváltozott igékből: hajd-ú = hajt-ó; fi-ú = iv-ó, aki ívik, ivadó; gyal-ú = tal-ú, tol-ó; hamu = om-ó, omló; sat-u, sujt-ó; gyüszü = tűz-ő, esk-ü = eseg-ő.

Nevekhez, vagy elvont gyökökhöz járulván jelent azt vagy olyat, ami vagy amilyen a gyökszó, és pedig a) midőn tekintet nélkül más hasonlati tárgyra használtatik, mint: savany-ú, keser-ű, homor-ú, dombor-ú, szigor-ú, sanyar-ú, dudor-ú, monyor-ú, hossz-ú, szomj-ú, gyönyör-ű, sűr-ű, szörny-ű; melyek közől némelyek főnevek: álgy-u, bor-u, der-ü, hábor-u, ár-u, bosz-u, kül-ü, gyür-ü, gyöp-ü, csöp-ü, szér-ü; néha csak kihangzásos toldalék: borj-u, varj-u, sarj-u, gyapj-u, ifj-u; b) midőn valamely hasonlati tárgyat jelentő fő- vagy melléknév előzi meg: tűz szin-ű, boriz-ű, nagy szem-ű, kő keménység-ű, kis láb-ú, erős kar-ú, gonosz indulat-ú, fekete haj-ú, piros kép-ü stb.

Ide tartoznak azon elavult formák, melyekből az ít, úl, űl igeképzők fejlődtek ki, pl. bizony-ú, "ezek az ő mondásokat bizonyútották", Tihanyi cod. "mikép a lámpás olajnál kil nem világosút", ugyan. o. De erről tüzetesen majd alább az illető képzőknél lesz szó.

~v.
Az ó, ő, ú ű-ből néha lesz v, mely esetben főnevet alkot, a) élő és elavult részesülőkből: nyel-ő, nyel-v; öl-ő, öl-ü, ölv; sér-ő, sér-v; öt-ő, öt-ü, öt-v, (ötv-ös); hi-ó, hi-u, hi-v (alkodik); si-ó, si-v (alkodik); om-ó, om-u, om-v, (homv, hamv); ol-ó, ol-u, ol-v, ol-v-ad; b) másféle elvont vagy elavult gyökökből: or, or-v; ad-u, ad-v; szar-u, szar-v; dar-u, darv; fal-u, fal-v; eny-ü, eny-v; feny-ő, feny-ü, feny-v; köny-ü (= gön-ü v. göngy-ü azaz göngyölt), köny-v; tet-ü, tet-v; ned-ü, ned-v; red-ő, red-v.

E hasonlatok nyomán helyesen élesztvék föl ezen elavultak: üd-v, seny-v, szen-v, s ujonnan jól alkotvák: el-v, él-v, ér-v, hal-v, szer-v, ter-v, mér-v, és így lehetnek: erő-ből er-v (energia); aj-ból aj-v (csőr); kör-ből kör-v (peripheria) stb. Ide fűzhetők s hasonlóan elemezhetők ezek is: ív (arcus) = i-ű; av = au, csöv = csöü, továbbá: bőv, div, hav, hiv, jav, lov, műv, nyűv, sav, szüv, töv, szav, tüv.

Mint középképző: her-v-ad = her-u-ad, sor-v-ad = sor-u-ad, pos-v-ad = pos-u-ad, koty-v-ad = koty-u-ad. E szerint elemezhetni a hangutánzó igék kettőztetett alakjait is: koty-ty-an, koty-u-an, koty-v-an; moz-z-an, moz-u-an, moz-v-an; pisz-sz-en, pisz-ü-en, pisz-v-en; zör-r-en, zör-ü-en, zör-v-en; dob-b-an, dob-u-an, dob-v-an, t. i. a képző vagy rag v-je át szokott változni a törzs mássalhangzójára, pl. tőr-vel tőr-rel, gonosz-val gonasz-szal, rút-vá rút-tá, gaz-val gaz-zá, stb.

~j, ~h, ~f, ~b, ~p.
Az ó, ő, ú, ű-ből alakult v átváltozik:
a) j-re, mint hangrokonára pl. ezekben: ív, íj; div, dij; hiv (üres), hij; sziv, szij; sav, saj; terv, terj; a közvetlen ő-ből: vő ve-ő, vej; nő ne-ő, nej; vagy ó-ból: or-ó or-j; sar-ó sar-j; var-ó var-j; tar-ó tar-j.
b) h-ra: pos-v-ad, pos-h-ad; pety-v-ed, pety-h-ed; mü-v-es, mü-h-es; pur-v-a, pur-h-a.
c) f-re: dől-ő, döl-f, döl-fös; csör-ő, csör-f, csör-fös; iv, if, ifju.
d) b-re, p-re: gom-ó, gom-v, gom-b; csom-ó, csom-v, csom-b; dom-ó, dom-v, dom-b; göm-ő, göm-v, göm-b; ter-ü, ter-v, ter-p, terpeszkedik; hör-v, hör-p, hörpöl; hor-v, hor-p, horpad.

~gy, ~ny, ~l.
A j átváltozik gy-re, ny-re, l-re: bor-j-u, bor-gy-u, bor-ny-u; var-j-u, var-gy-u, var-ny-u; sar-j-u, sar-gy-u, sar-ny-u; ir-j, ir-gy, ir-ny; szi-j, szi-l. Hasonló fokozaton fejlődtek ki: hölgy, völgy, rongy, szűgy, körny, szörny, meny, mony, csiny, kéj, kény, terj, terny, tereny.

A fentebb elsorolt példák hasonlata után elemezhetők: mi (quid, quod), mi-ő v. mi-ű ( cuius qualitatis?) = mi-v = mi-j = mi-ly;

ó, ú, v, b, p, h, j, gy, ny, l, és: ő, ű, v stb.

mint a vastaghanguakban.

~a, ~e.
Képeznek részint fő-, részint mellékneveket,
      a) élő igékből: csal-ó, csal-a; csoroszl-ó, csoroszl-a; húz-ó vonó, húz-a von-a; mond-ó, mond-a; fur-ó, fur-a; isz-ó (iv-ó), isz-a; csusz-ó, csusz-a; buj-ó, buj-a; szül-ő, szül-e, teremt-ő, régiesen: teremt-e; üdvözít-ő, rég. üdvözít-e; különösen gyakorlatos igékből, a g kiugratván az előtte álló önhangzót gyakran k-ra változik: für-ög, für-g-ő, für-g-e; sür-ög, sür-g-ő, sür-g-e; ür-ög, ür-g-ő, ür-g-e; len-g, len-g-ő, len-g-e; csir-ěg, csir-ěg-ő, csir-k-e, czin-ěg, czin-ěg-ő, czin-ěg-e v. czin-k-e; csacs-og, csacs-og-ó, csacs-k-a; locs-og, locs-og-ó, locs-k-a; bugy-og, bugy-og-ó, bugy-og-a, v. bugy-k-a; fěcs-ěg, fěcs-ěg-ő, fecs-k-e; csicsěr-ěg, csicsěr-g-ő, csicsěr-k-e; hasonlóan elemezhetők több állatok ka, ke végzetü nevei: róka, pulyka, szarka, macska, szalonka, kecske, s több más nemüek, mint: irka, firka, ficzke, szürke, csipke, röpkc, szotyka, stb.
      b) elavult vagy szokatlan igegyökökből: sundabanda = sunyó bujó, ronda = rom-dó, bika = bökő, boglya = bogoló; kajla = kajló, vizsla = vizsoló, hinta = hintó, hetlekotla = hetlőkotló, zsenge = zsengő, nyuzga = nyuzogó, bodza = bodozó, bogyozó, karika = karogó, guriga = gurogó;
      c) hangutánzó igegyökökből: dud, dud-a (dudog), zen, zen-e (zeneg), bon, bon-a (bonog), toty, toty-a (totyog), nyif, nyif-a (nyifog), szip, szip-a (szipog), gyagy, gyagy-a (gyagyog), dad, dad-a (dadog); lib-a, csib-e, pip-e, kuty-a, stb.
      d) némely szókban a tulajdonságot jelentő ó, ő-nek változatai: koh-ó, koh-a, szip-ó, szip-a, kusz-ó, kusz-a, czip-ő, czip-e, stb.
      e) az ó, ő, végzetü helynevekben i képző előtt: Ard-ó, ard-a-i; Csurg-ó, csurg-a-i; Brass-ó, brass-a-i; Mak-ó, mak-a-i; Jen-ő, jen-e-i; Döbr-ő, döbr-e-i;
      f) másféle nevekben is a birtokragok előtt: hordó, horda-ja, horda-im, horda-ink, horda-id, horda-i; ajtó, ajta-ja, ajta-im, ajta-id, ajta-i; velő, vele-je; szülő, szüle-im;
      g) néha csak kihangzásos toldalékok: szigony, szigony-a, rapos, raposa, ap, ap-a, any, any-a, báty, báty-a, szarv, szarv-a, máj, máj-a, moh, moh-a, méh, méh-e, csév, csév-e, stb.

~ é, páratlan vagyis közös.
Az ó, ő néha átváltozik é-re, ez pedig ej-re, aj-ra, pl. nő, né, nej; vő, vej; ámó, ámé; csikoltó, csikolté; fogató, fogaté; tátó, táté; tető, teté, honnan, tetéz = tetőz; szotyó, szotyé; aló, alé, honnan: alél; hasonlók: málé, vatalé, szomé, bóné, góré, csóré, kópé, taré, tarej v. taraj, karé, karej v. karaj, gané, ganej v. ganaj, csádé, csadaj, s az ily régiesek: tanót, tanét, tanejt; bizonyót, bizonyét, bizonyejt, melyekről a t igeképzőnél bővebben.

~ i, szintén páratlan.
      1) Mint igékhez járuló a részesülőnek módosítványa, mely gyakran gúnyt vagy kicsinylést, kicsinyítést fejez ki; pl. játszó, játszi; hányóvető, hányiveti; szegődő, szegődi; élődő, élődi; csapodó, csapdi; kaposó, kapsi, kapzsi; ugró, ugri; nyalófaló, nyalifali; sunyó, sunyi; lótófutó, lótifuti; szájtátó, szájtáti; hazudó, hazudi, markapökő, markapöki; tevő, teszi ember (erőben levő, életrevaló), lakozó, lakzi; szélverő, szeleverdő, szeleverdi; hasonlók: szuszimuszi, tityitogyi, tipitapi, kelehajti, ityipityi, licsilocsi, stb.
      2) Midőn főnevekből mellékneveket képez, oly határozottan rámutató, mint az ó, ő, vagy közelebb a helymutató a, e (például a-hol és e-hol vagy i-hol szókban); különösen meghatározza
      a) az illető alany helyviszonyát, s am. ottvaló, odavaló, onnanvaló: pesti lakos, házi bútor, templomi székek, hegyi, síkföldi növények, tengeri, szárazföldi állatok, s általán a helyi családnevek: Aradi, Budai, Teleki; a névutók után: föld alatti, ház fölötti, ajtó mögötti, s ez ily ujabbakban: házbani, kertbeni, kútnáli;
      b) az alany czélját, rendeltetését, s am. arravaló annakvaló, ahhozvaló: harczi készület, hadi fegyverek, sebészi szerek, papi, katonai nevelőintézetek;
      c) az időviszonyt, s am. aozn idö alatt, azon korban vagy korból levő addig tartó: hajdani, mostani állapot; gyermekségi, ifjusági évek; heti, havi, évi fogság; korai, kései gyümölcs: elébbi, utóbbi, éjjeli, nappali, reggeli, déli, stb.
      d) származási viszonyt, s am. attól való, abból való: apai, anyai örökség; atyai áldás; királyi kiváltság, jutalom; kerti, hegyi borok; ásványi gyógyszerek;
      e) am. azt illető, arra vonatkozó, ahhoz tartozó: testi, lelki fájdalom; városi, falusi szokások; katonai, papi, grófi czim; királyi hatalom.
      3) Midőn egyedül kicsinyitést, vagy gúnyt fejez ki, mint: bodor bodri; czudar czudri; buksi, mufti, oktondi, pökhendi, ebhendi, csiribiri; különösen a gyermeknyelvben: bibi, pipi, lili, cziczi, kácsi, papi, mami, bácsi, néni, zsizsi.

Hasonlítások.
Valamint a magyarban az a, e a részesülő ó, ő-nek módosítványa úgy a finnben is az ia, ja részesülőt képez pl. laulaa énekel, laulaja éneklő; murhaa öl, murhaja ölő, gyilkos. A latinban stillo csepegek, stilla = csep, csepegő, ami csepeg; bullio bugyogok, bulla bugyogó; volvo volva, vola. A magyarban az i = ó, ő pl. hányiveti = hányóvető, úgy a finnben: pattää, csal, patturi, csaló, csali; kulhee, jár, kulhuri, járó; viszkaa, szór, viszkuri, szóró (lapát). De különösen hasonlók e magyar-latinok: poto, potonis, pityó; bibo, bibonis, ivó; comedo, comedonis, evő; naso, nagy orrú, orrók; capito, fronto, labio, bucco, tubero; pugio, bökő, undo, ondó, stb. Igen érdekes hasonlóságot találunk a persa nyelvben is, melynek egyik részesülői képzője: á pl. kar-á, csináló, uft-á, eső, dán-á, tudó, bölcs, tuván-á, tevő, ható.

Ezek 1) önhangzó nélküli egyetlen mássalhangzóból állók, és pedig,
      a) melyek a gyök vagy törzs véghangzójából alakultak, mint: ol-ó, ol-v; öl-ő, öl-v; nyel-ő, nyel-v; eny-ü, eny-v; ter-ü, ter-v; fe-ő, fe-j; sa-ó, sa-v; me-ő, me-ly; mi-ő, mi-ly; kese-ű, kese-ly, keser-ű, keser-v; gom-ó, gom-b; dom-ó, dom-b;
      b) melyek a gyök végmássalhangzójából és a képzőhangzóból olvadtak öszve, mint: men-ő, men-i, meny,
      c) melyek bizonyos viszonyokban és alapszókhoz önhangzó nélkül járulnak, mint: ken, ken-d, ken-d-ő, mos, mos-d-ik, ol, ol-d, öl, öl-d (ököl), un, un-d(or); ker-t, kür-t, roj-t, nyer-s, ör-s.

2) Melyeket önhangzó előz meg és pedig,
      a) melyek önhangzóból alakultak, mint: ter-ü, ter-p, ter-ep, al-u, al-v, al-p, al-ap;
      b) melyek az önhangzót némely viszonyokban kiugratják, mint: fér-ěg, fér-g-es, ál-om, ál-m-os, öb-öl, öb-l-ít;
      c) melyek az előttök álló önhangzót minden viszonyban megtartják, pl. ezek: zsib-aj, szak-ad, ker-es, hall-ás, kop-asz, dob-ol.
3) Egyszerüek, mint: öröm-es, szak-asz, vagy öszvetettek: öröm-est, szak-aszt; hasonlók: ság, ség, úl, űl, gat, get, kodik, ködik, s több mások.

4) Külképzők, melyek a szót teljesen bevégezik, vagyis a szó végén állhatnak a nélkül, hogy más képzőnek kelljen járulni hozzájok, és belképzők, melyek eredeti alakjokat a szó közepén elváltoztatják, s mint olyanok önálló szót nem képeznek, pl. ezekben: for-d-ít, zör-d-ít, a d belképző, s valószinűen eredetileg g, mint a for-g, zör-g igék képzője; vagy ezekben: lép-cs-ő, hág-cs-ó a cs = s, os, es; lép-es-ő, hág-os-ó; és melyek csak más képző vagy rag előtt állhatnak, mint: fej-en-ként, darab-on-ként, lát-og-at, ver-ěg-et.

5) Másmás nemüek, ámbár egyenlőhanguak, pl. az l másnemű ezekben: kapál, hegedűl, mint ezekben: sárgúl, feketűl; vagy egynemüek, ámbár másmás hangokból állók, pl. a foly-d-og-ál, jár-d-og-ál, ül-d-ög-él igékben mind a három képző gyakorlatos, a ron-gy-ocs-ka főnévben mind a három kicsinyítő.

Anyagra nézve a mássalhangzós képzők háromfélék.

1) Egész, ép szók, és pedig vagy változatlan önhangzóval, mint: kor, más-kor, minden-kor, ösz-kor; kép: más-kép, minden-kép, örök-kép; beli: ház-beli, kert-beli, öl-beli; nap: teg-nap, mi-nap, vasár-nap: vagy a hangrendhez, alkalmazkodók, mint: szěr, egy-szěr, hat-szor, öt-szörös; hat: jár-hat, kel-het; es: kedv-es, toll-as, ok-os, bőr-ös.

2) Valamely szónak csonka részei, illetőleg gyökei, mint: ke, ka kicsinyítő az ember-ke, asszony-ka szókban, a ke-ves, ki-s elvont gyöke; nyi, régen nye v. ne (láb-nyi, öl-nyi), a nő, nagy szók rokona; t, a tesz (facit), l, a lesz gyökelemei. Mind ezek tulajdonkép öszvetett szókat képeznek.

3) A gyöknek vagy törzsnek mintegy kisarjadzásai, kifolyásai, kifejlései, melyek az alapszóhoz toldva annak alapérteményéhez más ujabb érteményt toldanak, melyet példahasonlatok nyomán haladva találhatunk ki.

es, hangrendileg: as, es, ěs, os, ös.
A régieknél rendesen: es, ma és; kihagyással: s, a kapcsolt szó után: is; leg-es-leg, Péter és Pál, apám s anyám, apám is, anyám is. Egyezik vele a tompább latin: et és it (em). Épen úgy tapadt a szóvégére mint no-s szóban, mely am. no-és. Mint kötszónak azon szókötési jelentősége van, melynél fogva két alanyt ugyanazon állítmánnyal egyesít pl. Pál és te és én együtt megyünk; Pált is Pétert is megdicsérték. E szerint többségi, sokasági viszonyt is fejez ki, s egyeznek vele a) a gyakorlatos igeképző ěs (os, ös), pl. tip-ěs, rep-ěs, fut-os, szök-ös, csipd-ěs, kapd-os, pökd-ös, s mint ilyen ismételve sokasító; b) a fokozásban divatozó es, pl. leg-es legjobb leg-es legnagyobb, telid-es teli, mint ilyen nagyítva sokasító; c) a melléknévképző es (as, ěs, os, ös, is), mely viszonykötő és sokasító, pl. nős férfi = nő és férfi együtt, szoros viszonyban; népes város, melynek sok lakosa van. Ily értelmüek: csontos, vállas, tenyeres, talpas ember.

Mind ezekről részletesebben alább az illető képzők tárgyalásakor lesz szó.

beli.
Eredetére nézve öszvetett melléknév a bel és i alkatrészekből, s tulajdonkép öszvetett szókat alkot. A bel itt főnevi értékü, s különösen az i-vel együtt helyviszonyt fejez ki, mint a kül, föl, al, mög, köz, kör, s a beli, ház-beli hasonlatára lehetne: házküli (mint van is nélküli = nál-küli), házföli, házali, házmögi stb.

      1) Am. valamely helynek, vagy térnek belében, belsejében levő, vagy belőle való, vagy bele való: városbeli, falubeli lakosok; várbeli katonaság; idegen országbeli utasok; kertbeli növények; házbeli cselédek; ágybeli ruha; kézbeli (bot, fegyver).

      2) Bizonyos sokaságból, tömegből való, ahhoz tartozó. Világi, egyházi rendbeli személyek. Szerzetbeli növendékek. Kebelbeli kereskedők. Tanácsbeli urak. Társaságbeli tagok. Ő nem a mi nyájunkbeli.

      3) Bizonyos dologgal, ügygyel, cselekvéssel, állapottal belső viszonyban levő. Számadásbeli hiba. Irásbeli ügyesség. Munkabeli nehézség. Házasságbeli ügyek.

Fonák viszonyú ezen szóban; lábbeli, t. i. csizma, saru, czipő, topán, bakancs, stb., mert ezek nem lábba, vagy lábból hanem lábra valók, tulajdonkép, melyekbe a lábat takarják bele, nem pedig azt a lábba; tulajdonképen am. láb-veli. Hasonló fonákságu: fejébe teszi a kalapot, e. h. fejére, s az is eredetileg alkalmasint: ve, fejéve mint hova.

féle v. féli.
Olyan mint tele v. teli. Öszvetett melléknév a fél és e v. i elemekből, s tulajdonkép ez is öszvetett szót képez. Jelent bizonyos neműt, fajút, részhez, osztályhoz, félhez tartozót. Egyféle, kétféle, többféle, sokféle, mindenféle, különféle, másféle. Úrféle, polgárféle, katonaféle, szolgaféle. Borféle italok. Húsféle ételek. Különösen am. bizonyos birtokoshoz tartozó. Telekiféle ház. Kovácsféle szőlők, kertek. Néha hasonlatra vonatkozik. Magamféle ember, olyan tulajdonságu, természetű, állapotú, mint én. Csalásféle csíny.

ha, kor.
Időt jelent, s időhatárzókat képez ezen öszvetételekben: né-ha, vala-ha, so-ha (se-ha), minden-ha. Egy érteményü a kor szóval: némely-kor, valami-kor, semi-kor, v. se-mikor, mindenkor, e helyett: koron, mindenkoron, stb. Különben a ha föltételt jelentő kötszó, melyet a régiek ragoztak is mint főnevet, "Úr Isten az megtisztulásnak törvényét hával (sub conditione) adta ki." Tihanyi cod. 172. l. "Hával oldozza fel." Pázmán Kal. 147. l. Mennyiben a föltétel teljesítése bizonyos idővel van viszonyban, e kétféle jelentésü ha rokon. Adok pénzt, ha lesz, azaz, amikor lesz. Különben mint kötszót részletesen tárgyalva l. a Szótár folyamában ha rovat alatt.

hat.
Önálló ige a latin valet, potest, penetrat, pertingit értelmében. Rokon vele a szanszkrit pat, latin pot-is. Mint igeképző szükebb jelentésü, s am. képes, van ereje, módja, alkalma valamit tenni, nincs akadályozva, hogy tegyen. Hangrendhez alkalmazkodva vékonyhangu igék után: het, pl. áll-hat, kel-het, ül-het, (stare, surgere, sedere valet v. potest). Általán mind gyök- mind származékigékhez járulván úgynevezett tehetőigéket képez: vár-hat, száll-hat, lát-hat, ver-het, tör-het, marad-hat, szalad-hat, ered-het; irat-hat, nyomat-hat, kerestet-het, ölet-het. stb. Ik-es igékhez járulván szintén fölveszi az ik-et: al-szik, al-hatik; nyug-szik, nyug-hatik; eszik e-hetik; fekszik, fek-hetik; gondolkodik, gondolkod-hatik; árulkodik, árulkod-hatik; verekědik, verekěd-hetik; törekědik, törekěd-hetik; huzódik, huzód-hatik; vergődik, vergőd-hetik. stb. Néha ezt teszi: szabad, meg van engedve, nincs tiltva, pl. A foglyok a kertbe sétálni mehetnek, de a várból nem távozhatnak. A tilosban nem vadászhatunk. Ha dolgotokat végeztétek, eltávozhattok. Ható, hető alakban áthatóigék mellett szenvedő értelmű: gondolható, képzelhető, érezhető, ami gondoltathatik, éreztethetik. Igy a hatatlan, hetetlen is: gondolhatatlan, képzelhetetlen.

kép; ként (= ki-ént, régiesen kéd is).
Az első módhatározó, mely megfelel e kérdésre: hogyan? mi módon? s értelme: úgy, oly módon, mint, hasonlóan, bizonyos formán, gyanánt. "Illendőkép" úgy mint illendő, mint illik. "Máskép" más módon, más formában. "Azonkép" úgy mint az. "Tolvajkép" tolvajhoz hasonlóan. "Kölcsönkép" kölcsön gyanánt. A hasonlat alapfogalma rejlik benne, minthogy a kép nem egyéb, mint valaminek alakja, formája, lemásolt hasonlata. Megtoldva: képen, melyben az en oly módképző, mint ezekben: úgy-an, így-en, szép-en, helyes-en, ép-en. Tehát elég egy p-vel irni. A kettőztetett képpen vagy csak hangosbitott kiejtés, mint a tájdivatos: erőssen, hálássan, vagy így is elemezhető: kép-ü-en, kép-v-en, kép-p-en, pl. sokképpen = sok képü-en, ezen hasonlatok szerint: csěp-ü-en, csep-v-en, csep-p-en, röp-ü-en, röp-v-en, röp-p-en.

Némely esetekben kép helyett a nyelvszokás által ként használtatik pl. miként? mimódon; másként, más módon; valamiként, valami módon; azonként, ezenként. De szabatosan véve különböznek egymástól, és föl nem cserélhetők
a) midőn a kép latin ter képzőnek vagy modo szónak felel meg: egyenlőkép, (aequalirer, aequali modo), nem: egyenlőként; hasonlókép (similiter) nem: hasonlóként; kiváltkép (peculiariter) nem: kiváltként; elegendőkép, (sufficienter) nem: elegendőként;
b) midőn általán a hasonlóság, mód, olyanság alapfogalma rejlik benne. Mentségkép mondani valamit, nem: mentségként. Ellenben a ként, mely ki és ent v. ént-ből alakult ki-ént, (hasonló ehez mint = mi-ent, ugyanazon ént, mely van szerént szóban is, és a régieknél szokottabb volt: irgalmasságodént, beszédedént) am. a latin secundum, iuxta és quâ, tamquam, honnan különböznek: parancskép, tanácskép mondani valamit; (instar mandati, consilii); parancsként, tanácsként cselekedni, azaz, parancs, tanács szerént, (secundum mandatum, consilium), úgy mint a parancs, tanács tartja; apaként úgy mint apa.

Különös figyelmet érdemel a ként mint osztó rag számokkal viszonyban, midőn azt jelenti, hogy valamely egésznek külön-külön részei egymásután következnek, s bizonyos rendet, szert, sorozatot képeznek, mit a latin nyelv tim raggal, vagy per elüljáróval fejez ki: egyenként (singillatim), csapatonként (turmatim), tízenként (per denos), százanként (per centenos).

né, nő.
Közösebb nyelvszokás szerint öszvetételben a né jelent feleséget (uxor) = neje, birtokragozva, épen úgy mint nőm, nőd is; a nő, pedig, mind önállólag, (birtokrag nélkül) mind öszvetételben általán asszonyembert (femina). Jakab zsidóné, Jakab zsidó felesége. Kovácsné, Kovács nevü vagy kovácságot üző embernek felesége. Szakácsné, szakács felesége, vagy neje. Szakácsnő, szakácsságot üző nőszemély. Grófné, báróné, királyné, grófnak, bárónak, királynak felesége; grófnő, bárónő, grófi, bárói vérből származott, királynő pedig mint királyi jogokkal biró hölgy, legyen az hajadon, vagy férjezett. Igy különböznek: papné, papnő; szabóné, szabónő; úrné, úrnő; pórné, pórnő; szinészné, szinésznő; kalmárné, kalmárnő stb. Mint későbbi divatú öszvetételben a nő előtt álló szónak vég önhangzőja meg nem nyúlik, ellenben a né előtt meghosszabbúl p. varganő, de Vargáné.

szěr.
Azon szěr főnév, mely többféle jelentései között megfelel a magyar íz, latin vicis-nek, s mint ilyen számnévhatározót képez, mely esetben a hangrendhez alkalmazkodva három alakú; szěr, ször, szor, ámbár hajdan csak egyes eredeti alakjában, divatozott: három-szěr, hat-szěr, számtalan-szer, s mint öszvetett főnév alkatrésze ma is egy alakú: pajta-szěr, töltés-szěr, kert-szěr, rend-szěr, ház-szěr, gyógy-szěr, sok-szěrű, töb-szěrű, egy-szěrű.

Érteménye: annyi ízben, amennyit a tőszó jelent, p. egy-szer, egy ízben, tiz-szer, tíz ízben, több-ször, több ízben, sok-szor, sok-ízben, számtalan-szor, számtalan-ízben, annyi-szor, mennyi-szěr, annyi mennyi ízben, valahányszor, valahány-ízben. Fölveszi
a) a ra re ragot: hatszor-ra, tízszer-re;
b) az i képzőt: egyszer-i, ötször-i, százszor-i;
c) a ta te határzói képzőt: kétszer-te, hatszor-ta, ezerszer-te;
d) az és, os, ös képzőt: kétszer-és, háromszor-os, ötször-ös.

A szěr-nek, mint sort, rendet jelentőnek rokona a latin series. A szláv nyelvben ugyanazon észjárással, mint a magyarban, a rád = szěr, sor, és jeden ráz (rád) = egyszer; a magyar 'egyszeriben' (tüstént) szlávul: porád.

nap.
Ezekben: minap, tegnap, és gyakran vasárnap is, határozókat képez, e helyett: napon, mint kor = koron és kép = képen; talan, telen, v. atlan, etlen egyersmind: talanúl stb. Ez utolsókat részletesen tárgyalva l. a Szótár folyamában 218-221. l.

Ezen képzőt némelyek szláv eredetünek tartják, minthogy változataival együtt a szláv nyelvekben is köz divatú, pl. hlava, fej, hlavitska, fejecske, diva leány, divka, divicza, devojka, devojtsicza am. leányka, nyitravölgyiesen: lánycsika. Rokon vele a latin cu is: homunculus, muliercula, plebecula, és a szásznémet: chen: Männchen, Weibchen. Vajjon van-e a szláv ka, latin cu, német chen-nek saját nyelvbeli mégfelelő gyöke, itt nem kutatjuk: de azt nem tagadhatni, hogy nyelvünkben alaphangra és fogalomra nézve a ke kicsinyítővel egyeznek a kev-es, ki-s, ki-csi, gyökei, s a csekély am. a maga nemében kicsi, továbbá csak, régiesen csek, fogalomban szintén csekélységre, kicsiségre vonatkozik, valamint az önálló ěcs, öcs, kisebbik, fiatalabbik testvér, és az ocs-ó nyúl am. kicsi, fiatal nyúl. Eléfordúl a török nyelvben is főneveknél dsik, csik, s mellékneneknél dse, cse alakokban: ana-dsik anyácska, udsuz-cse ólcsócska; a persában ak: murg-hak madárka, aszp-ak lovacska; a hasonlító fokban is: bihtar-ak, jobbacska. A finnben is: kka, kainen stb.

~nyi.
Régiesen nye v. ne, mennyiséget nagyságot, illetőleg mértéket jelentő mellékneveket képez: egy öl-nyi, egy öl hosszú; órá-nyi, óráig tartó, mázsá-nyi, mázsa nehézségü, anyá-nyí leány, anyjához hasonló nagyságu, egészen felnőtt. "Hatvan láb földnye." Münch. cod Luk. 24. "Kétszász könyökletnye." U. o. Ján. 21. "Ennye ideiglen." U. o. Midőn mai nap ra-, re-vel ragozzuk, a régiek a nélkül éltek vele: "Eltávozék tőlök egy kő hagyeitásnye" (ra). Erteményéből világos, hogy a nagyságra vonatkozó nő, tájejtéssel nyő (crescit, major fit) és növel, nevel, nyúlik igékkel s a nagy melléknévvel rokon, péld. ölnyi = öl-nagy, oly nagy mint egy öl, évnyi, egy évi nagyságu, hordónyi has, oly nagy, mint hordó.

~ség, ~ság.
1) Főnevekből képez téröszveget, térsokaságot, tájt, vidéket jelentő szókat: hegység, völgység, sikság, mezőség, erdőség, Nyirség, Szilágyság, Órmánság; b) személyzeti öszveget, sokaságot: katonaság, papság, diákság, polgárság, nemesség, magyarság, tótság, bizottság, küldöttség, vagy bizonyos személyek, illetőleg nép által lakott tartományt, vidéket: Jászság, Kunság, Őrség; c) átv. ért. személyzeti tulajdonságot, állapotot, rangot: katonaságra szánni magát; nemességet szerezni; asszonyság, uraság, királyság, herczegség, atyafiság, mesterség, kovácsság.

2) Minden melléknévhez járulhat, s jelenti az illető tulajdonságát, bőségét, egész mivoltát, állapotát: szépség, rutság, kicsiség, nagyság, fényesség, homályosság; honnan szépséges több mint szép, hasonlóan; rútságos, nagyságos, fényességes, boldogságos, gyönyörüséges a maga nemében több mint rút, nagy, fényes, boldog, gyönyörű. Ide tartoznak a melléknevül használt részesülők: forróság, lehetőség, járandóság, mulandóság, vásottság, nyiltság, levertség, érettség.

3) Járul jelenidőbeli igetőkhöz: kivánság, tanulság, fogság, mulatság, mentség, nyereség, sietség, veszteség, stb.

Elemzése. Eredeti alakban ség, minthogy a régiek vastaghangu szók után is így használták. "Melotosnak kedig minden kazdagségű városít kivivá, és megtörö minden magasségű városokat." Bécsi cod. Judit I. Ebből kiindulva úgy vélekedünk, hogy öszvetett szó az es (is) és eg elemekből, eredetileg es-eg, v. és-eg. Lássuk már ezek jelentéseit nyelvünkben.

es, v. és, is, mint föntebb is eléadtuk.
1) Kapcsoló: Péter és Pál, én is, te is; alapfogalomban többnek öszveadása, öszvekötése, illetőleg sokasító.
2) Fokozásban nagyító, sokasító: leg-es legjobb, telid-es teli.
3) Gyakorlatos, azaz ismétlés által sokasító: röp-ös, tip-ěs, tap-os, foly-os, verd-ěs, szökd-ös. Rokona ez (oz, öz) csipd-éz, repd-éz, kapd-oz, köpd-öz, kérd-ez.
4) Viszonykötő, vagyis kettőt egyesítve sokasító: család-os ember = család és ember szoros együttes viszonyban; bor-os korsó = bor és korsó, mint tartalmazó együtt véve; vér-es kard = vér-és kard, egymáshoz tapadva.
5) Nagyítva sokasító ezekben és ilyenekben: tenyer-es, talp-as, váll-as, mark-os, csont-os ember.

eg (ěg, ög, og).
Gyakorlatos igeképző: tip-ěg, tip-ěs, tap-og, tap-os, csipd-ěg-el, csipd-ěs, verd-ěg-el, verd-ěs. Alapértelme és, p. szed-eg-et am. szed és szed, vet-ěg-et am. vet és vet, kér-ěg-et am. kér és kér, mér-ěg-et am. mér és mér.
2) Belső viszonyt kötő: ür-eg am. ür-es hely, tér; lov-ag am. lov-as ember.

Továbbá ezen eg am. meg. A Bakony és Balaton vidékén eg-láttam = meg-láttam, eg-verték = meg-verték, és a palóczoknál: es-eg = es-meg, is-meg (ismét), meg-es-eg = meg-es-meg, = és-és-és. Én meg te = én és te.

A meg tájejtéssel: met s közösebb szokással mét; p. met-mondtam = meg-mondtam, es-mét, is-mét = es-meg, is-meg, vagy: és-még.

Végre hasonló hozzá a leg nagyítóban rejlő eg, tájejtéssel: et: leg-jobb, let-jobb.

Ezek szerint az es, és, is; eg = meg; met v. mét, et jelentenek mind egyenkint, mind egybefoglalva általán kapcsolatot, öszvekötést, s ebből származó többséget, sokaságot, illetőleg gyakorlatot.

Hasonló rokonságban állanak
1) a latin: et és a gyakorlatos igeképző it, t. p. movet mozdít, mot-it-at mozgat, clamat kiált, clam-it-at kiáltoz, rapit ragad, rap-t-at ragadoz, salít szökik, sal-t-at szökdös; a magyar: járat és jár-t-at = folytonosan, vagy gyakran járat; folyat és foly-t-at = gyakran, tartósan folyat.
2) a latin gyakorlatos képző g = magyar eg, es: ter-o török, dörök, ter-g-o dör-g-öl. Hasonló képzési rokonságban vannak a latin: spargo, magyar szórogatok, lat. vergo m. vergődöm, s a keményebb c (= k) ra változva: claudus sánta, claud-ic-at sánt-ik-ál, fodit...ás, fod-ic-at ás-k-ál. És így: vellít, vellicat; mordet, morsicat.
3) A latin ~es-c = magyar ~es-eg, ~esg: sen = es-c-o, cal-es-c-o, frig-es-c-o, tep-es-c-o, épen olyanok, mint a magyar; ker-esg-él, fut-osg-ál, tap-osg-ál.
4) A latin gyakorlatos s = magyar gyak. es, eg, péld. ver-s-o, forgatok, cur-s-o, futosok, quasso = quat-s-o, verdesek. Hasonlók a pendo, veho igékből származott penso, vexo stb.
5) A latin os-(us)= es (ěs, as, os, ös) magyar melléknév képző: mucus mocsok, takony, muc-os-us mocsk-os, takny-os; grumus göröngy, grum-os-us göröngy-ös; virus mirigy, vir-os-us mirigy-ěs; seta sěrte, set-os-us, sert-és; fumus füst, fum-os-us füst-ös; és az id képző; humor nedv, hum-id-us nedv-es; calor hév, cal-id-us hev-es; putor büd, büz, put-id-us büd-ös, büz-ös.

Mennyiben a magyar eg, ag ezt is jelenti: es, as, hasonló hozzá a német képző ig, ich-t: nachläss-ig hany-ag, thőr-icht balgat-ag, és a német isch = magyar es, os, es: wind-isch szel-es; büb-isch gyerek-es; närr-isch bolond-os; az igeképző sch = magyar es: for-sch-en, herr-sch-en, knirr-sch-en; leb-s-el, gug-s-ol, hab-s-ol.

Továbbá, valamint a magyar: eg, meg, úgy a fordított német: ge a) gyüjtő, sokasító: Ge-hölz, Ge-wässer, Ge-därm, b) ismétlő, gyakorlatos: Ge-brumme, morm-og-ás, Ge-flister, sus-og-ás, Ge-polter, dob-og-ás, Ge-klingel, csěn-ěg-és; b) A latin et magyarul es, és; item magyarul esmeg, ismeg; identidem = item et item, magyarul tájdivatosan megesmeg, egesseg, metesmet.

Mindezekből kitetszik, hogy az es eg-, és rokonaikban a többség, sokaság, gyakorlat, ismétlés alapfogalma rejlik.

Alkalmazzuk már ezeket a ség, ság képzőjü szókra.

1) főneveknek sokasági jelentést kölcsönöz: hegység = hegy és meg (= hegy és még) hegy-eseg = hegy folytában véve, sok hegy. Hasonlóan: erdőség, mezőség, térség, sikság, elterjedt erdők, mezők, rétek, sikok folytonos sokasága; papság, katonaság, papok, katonák öszvesen vagy bizonyos seregben; királyság, minden, mi a királyi hatalomhoz; müvészség, minden, mi a müvész köréhez tartozik. Hasonlóan a melléknevekből: szép-ség = szép jegyek öszvege, boldogság = boldog állapot egész mivoltában. Valószinünek látszik, hogy maga a sok melléknév sem egyéb, minta a ség ság módosítványa.

2) Az igékből alkotott ség ság képzőjü neveket úgy is lehet feloldani ha a meg v. eg előre, az és pedig hátratétetik p. kivánság = meg-kiván-ás, feledség = meg-feled-és, nyereség = meg-, vagy tájejtéssel eg-nyer-és.

I. ~s, ~sz, ~z, ~zs, ~d.
Ezek a fentebb elemzett es kötszónak módosulatai, mindegyik saját hangrendü önhangzókkal.

~s, (~ěs, ~os, ~ös).
Rep-ěs, tip-ěs, foly-os, tap-os, szök-ös, köp-ös, csipd-és, verd-és, fogd-os, kapd-os, lökd-ös, törd-ös, mint középképző: hem-s-eg, har-s-og, pör-s-en.

~ász, ~ész.
Kotor-ász, hadar-ász, legel-ész, csiper-ész, eger-ész, mint középképző: toll-ász-kodik, tetv-ész-kedik, term-ész-et.

~z, (~az, ~ez, ~ěz, ~oz, ~öz).
Von-z, őr-z, cser-z, fő-z, ág-z-ik, zab-z-ik, ágy-az, level-ez, bélyeg-ěz, folt-oz, köt-öz.

~oz, ~ěz, (kétágu).
Ingad-oz, roskad-oz, szakad-oz, ömled-ěz, hüled-ez.

~oz, ~ěz, ~öz, (háromágu).
Kapd-oz, hord-oz, csipd-ěz, lökd-öz, üld-öz, vált-oz-ik, érk-ěz-ik, férk-ěz-ik, ölt-öz-ik, költ-öz-ik.

~sz, mint középképző:
von-sz-ol, on-sz-ol, töm-ösz-öl, csöm-ösz-öl.

~zs, mint középképző:
mor-zs-ol, hor-zs-ol, pěr-zs-ěl, dör-zs-öl, leb-zs-ěl.

~d, (~od, ~ěd, ~öd,).
Tap-od, kapk-od, csapk-od, csipk-ěd, röpk-öd.

Mint középképző: fog-d-os = fog-od-os, kap-d-os = kap-od-os, lök-d-ös, = lök-öd-ös, těpd-ěs = tép-ěd-és, lép-d-ěs = lép-ěd-ěs, nyel-d-ěs = nyel-éd-ěs, moz-d-úl, (moz-od-ul, moz-og-úl), ford-úl (for-od-úl, for-og-úl), ren-d-űl, zen-d-űl, csen-d-űl, zör-d-űl, gör-d-űl.

II. ~g, ~k.
A g legszaporább gyakorlati képző nyelvünkben, mely ily nemű igéket képez
a) csaknem valamennyi természeti hangból, különösen, melyek, az an en igeképzőt is fölveszik o, ě, ö, hangrenddel, mint: csatt-og, csatt-an, pěty-ěg, petty-en, zör-ög, zörr-en. Ilyenek; bugy-og, csett-ěg, berr-ěg, csöp-ög, csör-ög, csor-og, czup-og, dob-og, csosz-og, döcz-ög, döb-ög, dör-ög, durr-og, duzz-og, forty-og, föcs-ög, hars-og, horty-og, hörp-ög, kocz-og, kop-og, koty-og, korty-og, locs-og, loty-og, nyif-ěg, nyif-og, nyek-ěg, nyik-og, patt-og, pih-ěg, pisz-ěg, pity-ég, poty-og, puff-og, recs-ěg, rětt-ég, rez-ěg, rop-og, roty-og, roz-og, röh-ög, szoty-og, szorty-og, szusz-og, top-og, toty-og, vics-og, vak-og, zök-ög, zöty-ög, zör-ög; továbbá, melyek az an, en, képzőt nem szokták felvenni: bé-g, bő-g, bú-g, nyö-g, sú-g, zú-g, barcz-og, bek-eg, bizs-ěg, csacs-og, csámcs-og, csemcs-ěg, csěn-ég, czaf-og, czincz-og, dön-ög, dud-og, dunny-og, dünny-ög, err-ěg, gág-og, gagy-og, hák-og, háp-og, herr-eg, hinny-og, höb-ög, huh-og, hümm-ög, hör-ög, kár-og, köh-ög, lih-ěg, mi-og, máv-og, mok-og, morm-og, nyám-og, nyáv-og, nyik-og, nyös-ög, pessz-ěg, pinty-ěg, pen-ěg, pip-ěg, porcz-og, sáp-og, selyp-ěg, sip-og, sus-og, sutt-og, szisz-eg, vacz-og, vih-og, vinny-og, vorcz-og, zaj-og, zok-og, zen-eg.

b) mozgalmat jelentő gyökökből: bicz-ěg, bill-ěg, boly-og, czamm-og, döcz-ög, in-og, for-og, für-ög, laf-og, lef-ěg, leb-ěg, lib-ěg, lob-og, iz-ěg, moz-og, rem-ěg, pill-og, vill-og, sür-ög, stb. melyek közől némelyek fölveszik az an en képzőt, mint biczcz-en, bill-en, lebb-en, lobb-an, mozz-an.

c) r, l, ly, képzőjü törzsekből: ácsor-og hábor-og, tántor-og, hunyor-og, kóbor-og, kódor-og, bódor-og, csavar-og, sanyar-og, könyör-ög, sünydör-ög, csöpör-ög, dider-ég, teker-ég, szender-ég, henter-ěg, fanyal-og, nyavaly-og, támoly-og, émely-ěg, szédel-ěg, těvely-ěg, gőzöl-ög, bűzöl-ög, füstől-ög. Ezek általán hangugratók, valamint az a) és b) pont alattiak is r, n, ly, z után jobbára azok, mint: dör-g, mor-g, kon-g, don-g, boly-g, moz-g, rez-g stb.

d) mint középképző az átható igéhhez szokott járulni: lát-og-at, tát-og-at, márt-og-at, nyujt-og-at, von-og-at, ver-ěg-et, szed-ěg-et, takar-g-at, vakar-g-at, peder-g-et, göngyöl-g-et stb.

c) néha n közbetéttel: boly-ong, csap-ong, zsib-ong, tol-ong, szor-ong, töpr-eng, mely esetben némi nagyitási mellékértelme van.

A hangrend szerint segédhangzója o, ě, ö: for-og fěr-ěg, för-ög, csatt-og, sercz-ěg, zör-ög, tántor-og, teker-ěg, csöpör-ög. Kivételesen a, i: csat-ang-ol, bar-ang-ol, ker-ing, gur-ig-ál. Az i kicsinyítési árnyalat.

~k.
Ez önálló gyakorlatos igéket nem képez, hanem, mint középképző a g-nek módosúlata, melynek t. i. szervrokona: ás-k-ál = ás-og-ál, jár-k-ál = jár-og-ál, tur-k-ál = tur-og-ál, szur-k-ál szur-og-ál, ir-k-ál ir-og-ál, váj-k-ál váj-og-ál, vés-k-él vés-eg-él, her-k-él her-eg-él, cser-k-él cser-ěg-él, fuld-ok-ol fuld-og-ol, hald-ok-ol hald-og-ol, nyeld-ěk-ěl nyeld-ěg-ěl.

A) ~akodik, ~ekědik, v. ~kodik, ~kědik, ~ködik, ~akozik, ~ekězik, v. ~kozik, ~kězik, ~közik, ~akoszik, ~ekěszik.
1) Igéket képeznek igékből: huz-akodik, von-akodik, ver-ekědik, tör-ekědik, vár-akodik, gyül-ekězik, árul-kodik, emel-kedik, szüköl-ködik;
2) főnevekből: király-kodik, ember-kědik, őr-ködik;
3) melléknevekből; bátor-kodik, kevély-kědik, eszelős-ködik.

Ezen képző általán az alapszó jelentésének gyakorlatát vagy folytonosságát fejezi ki, nevezetesen
      a) midőn igékhez járúl, jobbára visszaható értelmű, s mintegy önhatólag szenvedő. Párhuzamos társa az átható, gyakorlatosokat képző: ogat, ěget, öget v. gat, get. E kétnemű igeképzők alkatrészei következő rendszerben váltakoznak: az átható ige zárt hangzója nyiltra, vagyis az o, a-ra, az ě, ö, e-re, és viszont, s lágy mássalhangzója g, kemény k-ra, és kemény mássalhangzója t lágy d-re, v. z, -sz-re változik, péld. mos-og-at mos-ak-od-ik, huz-og-at huz-ak-od-ik, ver-ěg-et ver-ek-ěd-ik, köt-ög-et köt-ek-ěd-ik, árul-g-at árul-k-od-ik, hordoz-g-at hordoz-k-od-ik, keres-g-et keres-k-ěd-ik, őriz-g-et őriz-k-ěd-ik, szán-og-at szán-ak-oz-ik, vár-og-at vár-ak-oz-ik, mar-og-at mar-ak-osz-ik, ver-ěg-et ver-ek-ěsz-ik. Hasonló viszonyuak: tologat tolakodik, vonogat vonakodik, szürönget szürenkedik, pirongat pironkodik, illesztget illeszkedik, meresztget mereszkedik, eresztget ereszkedik, nyalogat nyalakodik, lopogat lopakodik. stb. Mindezekben a k nem egyéb, mint a gyakorlatos g képzőnek változata.
      b) Midőn fő- és melléknevekhez járul, a dolog természeténél fogva nincsen párhuzamos átható társa, de szintén folytonos gyakorlatot, illetőleg belcselekvést fejez ki, s körül irva ilyképen értelmezhető: a) a főnevek után "a főnév által jelentett állapotot, dolgot folytonosan gyakorolja": ármánykodik = az ármányt folytonosan űzve működik; emberkedik, legénykedik, kalmárkodik = ember, legény, kalmár lényével szorosan öszvefüggő dolgokat gyakorol; királykodik, tanárkodik, bojtárkodik = királyi hatalmat, tanári hivatalt, bojtári szolgálatot gyakorol; a melléknevek után körül irva ezt jelenti: "az illető melléknév által kifejezett tulajdonságot, minemüséget űzi, gyakorolja önmagában." p.

Jegyzet. A fentebbi elemzésből könnyü belátni az odik és kodik alakok közti különbséget, t. i. az első egyszerü belcselekvésre vagy szenvedésre, a második azon fölül azok gyakorlatára is vonatkozik; tehát más: soványodik és soványkodik, kényesedik és kenyeskedik, szomorodik és szomorkodik. Az odik alaknak párhuzamos átható társa ít: takarít, takarodík, keserít, keseredik, örökít, öröködik, a kodik alaké pedig, mint főnebb tárgyaltuk, ogat v. gat, marogat marakodik, vereget verekedik.

B) ~l, mint gyakorlatos igeképző.
Ez különbözik azon l képzőtől, mely a lesz igének csonkája, s mint olyan önhatókat képezvén, az átható t képzőnek párhuzamos társa p. tágúl, tágít, borúl, borít, derűl, derít. Miről l. alább a ~t, ~d, ~l, képzöket.
Átalán folytonos, gyakori, tevékeny működést, mozgalmat fejez ki; különösen:
      a) Mint hangutánzókat gyakorló: bernyákol, bokákol, bömböl, csörömpöl, csiripěl, czikákol, dörömböl, kuruttyol, kalatyol, kukorikol, koákol, kodácsol, kelepěl, kiabál, kárál, karicsál, hangicsál, turbékol, horkol, mormol, siápol, rikácsol. Segédhangzója a mássalhangzóval végződő törzsek után hangrendileg: o, ě, ö.
      b) Mint hangszerekkel bánó, játszó: dobol, dorombol, hegedűl, sípol, kürtöl, trombitál, orgonál, dudál, furulyál, kintornál, s megfelel neki a gyakorlatos z: zongoráz, fuvoláz, kintornáz, tilinkóz, bőgőz, czimbalmoz, tamburáz, czitaráz.
      c) Másféle eszközökkel, tagokkal vagy érzékekkel működő: kapál, kaszál, boronál, ösztökél, gereblyél, szitál, rostál, borostál, kefél, csépel, sajtól, nyüstöl, latol, fontol, mázsál, mérlegel, gombol, kapcsol, lakatol, zárol, abroncsol, lánczol, azsagol, korbácsol, dorongol, hurkol, gyilkol, késel, borotvál, fürészel, bárdol, kártol, nyársal, szegel, fülel, szěměl, orrol, ízel, nyelvel, nyelvel, torkol, kezel, lábal, térdel, könyököl, talpal, oldall, farol, markol, öklel, sarkal, vállal, hasal, agyal, nyakal, karol, ölel, inal. Ezek segédhangzója a többesszám hangrendét követi: nyárs-ak nyárs-al, bot-ok bot-ol, nyelv-ek nyelv-el, szěm-ěk szěm-ěl, nyüst-ök nyüst-öl.
      d) Valamit létrehozó, eszközlő, csináló: árnyal, árnyékol, ágyásol, árkol, barázdál, asztagol, bányol, bélel, csíkol, fejel, forgácsol, gőzöl, bűzöl, hornyol, birságol, palástol, gerezdel, keresztel, rovátkol, füstöl. Hangrende, mint a többes számé.
      e) Kiválólag gyakorlatosokat képző és pedig egyszerü igékből: hál-ál, szok-ál, men-él, met-él, vet-él, dob-ál, lak-ál, továbbá gyakorlatosokból: turog-ál, turk-ál, szurog-ál, szurk-ál, járog-ál, járk-ál, moros-ol morzs-ol, dörös-öl dörzs-öl; kettős gyakorlatosokból: jár-od-og-ál jár-dog-ál, áll-od-og-ál álldog-ál, ül-öd-ög-él üldög-él, ěsz-ěd-ěg-él ěszděg-él ědděg-él, isz-od-og-ál iszdog-ál iddog-ál.
      f) Számos ik-es igéket, melyeknek t. i. nincsen t képzős átható párhuzamos társok, mint: bot-l-ik, cset-l-ik, nyak-l-ik, por-l-ik, bicsak-l-ik, bujdok-l-ik, hanyat-l-ik.
      g) Kettőztetve képez a) gyak. áthatókat: íz-el-el ízlel, kér-el-el kérlel, tag-ol-al taglal; és így: foglal, érlel, bérlel, kémlel, szaglal, szemlel; b) gyak. ik-eseket: kékellik, zöldellik, veresellik, sárgállik, feketéllik, rongyollik, rostollik, tarkállik, reggellik, melyekhez értelemre rokonok: kékesedik, zöldesedik, rongyosodik, rostosodik.
      h) Midőn melléknevekből áthatókat képez, ezt jelenti: "olyannak tart, vél, gondol, itél, amilyent az alapszó teszen", pl. javal, roszal, helyesel, igazol, elégel, ural, nehezel, kicsinyel, korál, késől. Néha kettőztetve: javall, sokall, kevesell; sőt ily értelemben ez is a helyesebb irás, minthogy vall igéből látszik egybehúzottnak: javall = jó-vall (jónak vall), sok-all = sok vall, így helyesell = helyes-vall, urall = úr vall, melytől különbözik az ural-g vagy ural-kodik szóban levő: ural. De: országol, elnököl stb. csak egy l mint a föntebbiekben.

Jegyzet. Az ide tartozó l képzőjű igék minden fajából igen számosan hangugratók, valahányszor t. i. az önhangzó kihagyása a kiejtést nehezkéssé nem teszi, mi különösen az ik-esekben szabályszerüleg történik, pl. csuklik, diszlik, rémlik, fénylik, tündöklik. Sőt a régi nyelvemlékekben ilyeket is olvasunk: országl, betegl, károml, hasonl, jogl, forbátlatik, tékozlatik.

C) ~r.
Segédhangzóval jobbára elavult vagy elvont gyökökből képez leginkább áthatókat: ak-ar, csav-ar, csik-ar, facs-ar, hab-ar, had-ar, sad-ar, kap-ar, kav-ar, tak-ar, vak-ar, zav-ar, kot-or, sod-or, hid-or, tip-or, tep-er, tek-er, hev-er, kev-er, gyöt-ör, söp-ör, ismé-r, dicsé-r, igé-r. Ezen r képző a szervrokon lágyabb l-nek erősebb, hatályosabb társa. Valamint az elme, eszme törzsekből lett a lágyabb: elmél, eszmél; úgy az isme, dicse szókból a keményebb ismér, dicsér.

Az l és r képzők közeli rokonságát mutatják ezen párhuzamok is: fanyalog fanyarog, guggol gugorodik, homolít homorodik, bugyola bugyor. Általán mint középképzők hasonló nemüek: édeleg, enyeleg, szédeleg, tévelyeg, hízeleg, tekereg, kesereg, könyörög, bódorog, csöpörög, töpörög, szomorkodik, fondorkodik stb. Egyébiránt azon különbség van köztök, hogy az l több igét képez, mint az r, ez pedig több nevet, mint amaz, sőt az l középképző rendesen lágyított ly alakot ölt: csorosz-ly-a, korcs-oly-a, cserek-ly-e, csorm-oly-a, furu-ly-a stb.

A sokasító képzők táblái.

I. Alaphang: g.
a)   ěg, og, ög, gyakorolva sokasító: pěr-ěg, fěr-ěg, moz-og, in-og, sür-ög, zör-ög;
      n közbetéttel: ěng, ong, öng: ker-ěng, fetr-ěng, tol-ong, boly-ong, gyül-öng;
      at, et áthatóval: ěget, ogat, öget: ver-ěget, néz-ěget, lát-ogat, mond-ogat, üt-öget;
      n közbetéttel: ěnget, ongat, önget: ker-ěnget, ter-ěnget, bor-ongat, szür-önget;
      el, al gyakorlatossal: ěgel, ogal, ögel, vagy megnyújtva él, ál: mend-ěgél, járd-ogál, álld-og-ál, üld-ög-él;
      hangugratva: gěl, gol, göl: her-gěl, por-gol, dör-göl;
      kicsinyítve: igél, igál: üld-igél, járd-igál, tasz-igál, gur-igál, haj-igál, álld-igál, huz-igál;
b)   hajlami, képességi sokasító: ag, eg: lankat-ag, hervat-ag, ingat-ag, lenget-eg, csörget-eg;
c)   az ěg, og, ög igék részesülőjéből: ěge, oga, öge: czin-ěge, bugy-oga, csör-öge;
      ge, ga: ker-ge, für-ge, sür-ge, var-ga, in-ga; kicsiny. iga: tal-iga, gur-iga, nyaf-iga.

II. Alaphang: k, mint a g szervtársa:
a)   gyakorolva sokasító igékben:
      kod, kěd, köd: csap-kod, kap-kod, csip-kěd, köp-köd;
      kodik, kědik, ködik: bán-kodik, két-kědik, őr-ködik;
      akodik, ekědik: szán-akodik, vet-ekědik, men-ekědik, tör-ekědik;
      akoszik, ekészik: mar-akoszik, csel-ekěszik, ver-ekěszik;
      akozik, ekězik: vár-akozik, szán-akozik, gyűl-ekězik, ért-ekězik;
      kad, ked: lan-kad, pir-kad, ser-ked, szer-ked;
      kant, kent: hor-kant, fir-kant, ser-kent;
      kál, kél: szur-kál, tur-kál, ás-kál, váj-kál, vés-kél;
      ákol, ékěl: szip-ákol, bok-ákol, czik-ákol, pöf-ékěl;
      ěkěl, okol, ököl: nyeld-ěkěl, fuld-okol, öld-ököl.
      Mindezekben a k a gyakorlatos g-nek változata.
b)   a többesszám képzője k, mint alanysokasító: fal-ak, bor-ok, kapu-k, kertě-k, bőr-ök, gyöpü-k;
c)   nagyítva sokasító: ók, ők: pof-ók, pir-ók, mony-ók, szem-ők;
d)   hajlami, képességi sokaságot jelentők: ánk, énk: fal-ánk, nyul-ánk, él-énk, fél-énk; ékony, ékěny: hajl-ékony, mozg-ékony, tev-ékeny, fél-ékěny;
e)   gyakorlatos igék részesülőjiből: ka, ke: csacs-ka csacs-ogó, locs-ka locs-ogó, fěcs-ke fěcs-ěgő.

III. Alaphang: h, mint a g és k szervtársa:
a)   gyakorolva, folytatva sokasító: had, hed, haszt, heszt: por-had, por-haszt, kor-had, kor-haszt, vén-hedik, vén-heszt;
b)   ha, he, mely a ga, ge, ka, ke részesülőkkel rokon: ir-ha, tur-ha, lom-ha, eny-he;
c)   lehelést, kifuvást megnyújtva sokasító: ter-h, le-h, li-h, pi-h, ke-h, kö-h, dü-h, o-h, a-h.

IV. Alaphang: s, es, és, is, mint öszvekötve sokasító:
a)   fokozva sokasító: leg-es legjobb, leg-es legszebb:
b)   ismételve sokasító: meg-es-meg, eg-es-eg;
c)   ěs, os, ös a gyakorító igékben: rep-ěs, csipd-ěs, tap-os, öld-ös;
d)   középképző cs = s: hág-cs-ó hág-os-ó, lép-cs-ő lép-ěs-ő, szök-cs-ő szök-ös-ő;
e)   középképző zs = s: mor-zs-ol, hor-zs-ol, pěr-zs-ěl, dör-zs-öl;
f)   egyesítve sokasító, nagyító: nép-es vásár.

V. Alaphang: sz, z:
a)   ász, ész, gyakorlatos: hal-ász, vad-ász, fürk-ész, cserk-ész, nyer-ész-kědik;
b)   z, gyakorlatos igeképző: ut-az-ik, bor-oz-ik, ser-ěz-ik, nyujtó-z-ik;
c)   középképző cz = z: hur-cz-ol, bon-cz-ol, dön-cz-öl.

VI. Alaphang: d:
a)   gyakorlatos igeképző od, ěd, öd: csap-od, csíp-ěd, töp-öd;
b)   mint középképző = g: for-d-úl, csor-d-úl, zen-d-űl, pěn-d-űl.

VII. Alaphang: l, r, mint szervrokonok.

Folytatva a különösebb képzőket.

D) ~t, ~d, ~l.
A ~t nagy szerepet játszó igeképző. Általán a tevés, cselekvés, mivelés, csinálás fogalmát oltja az illető gyökbe vagy törzsbe, s különféle osztályu igéket képez, melyeknek öszvehasonlításából okszerüleg következtethetni, hogy eredetileg nem egyéb, mint a těsz igének elvont s önhangzójától megfosztott tě gyöke. Közel rokonságban áll vele szervtársa a lágyabb d, melylyel az igék képzésében párhuzamosan szokott váltakozni, t. i. a t képez átható, külszenvedő, miveltető, parancsoló igéket, a d pedig önhatókat, közép ik-eseket, belszenvedőket, vagyis amaz erélyesebb, emez gyöngébb hatáskörű. Második párhuzamos társa l, mely azzá vagy olyanná levést jelent, ami vagy amilyen az illető gyök, s nem egyéb, mint a lěsz ige, lě gyökének csonkúlása. Ennélfogva czélszerű, hogy egymáshoz viszonyítva tárgyaltassanak.

I. A t zárhangul szolgáló alkatrésze oly gyökigéknek, melyek egyszerüségöknél fogva első alkotásuak, mint
a)   gyakorlatos igeképző od, ěd, öd: csap-od, csíp-ěd, töp-öd; ezen önállók: fut, jut, hat, köt, üt, vet, vét;
b)   gyakorlatos igeképző od, ěd, öd: csap-od, csíp-ěd, töp-öd; elavultak, vagy elvontak, mint: met, származékai, metsz, metél; tet, tetszik, tető; át, átok; tit, titok; bit, bitó; fit, fitat.

II. Elvont gyökökből egytagu törzseket képez: ló-t, szí-t, sü-t (pinsit, assat), lá-t, tá-t, rá-t, til-t, in-t, nyi-t, om-t (ont), öm-t (önt), bom-t (bont), osz-t, fosz-t, fes-t, fej-t, rej-t, sej-t, tar-t, ár-t, már-t, or-t.

III. Önálló egyszerü igékből és nevekből szintén egytagu törzsigéket: ér, ér-t; sér, sér-t; fél, fél-t; ir, ir-t; öl, öl-t; ol (al-ik alszik) ol-t; kel, kel-t; em, em-t; tel-ik, tel-t, töl-t; vál-ik, vál-t; ej-ik (= es-ik) ej-t, (es-t); bán, bán-t; rom, rom-t, ront; hám, hám-t, hánt; szám, szám-t, szánt; him, him-t, hint. Ezek közől többnek párhuzamos társai l-vel képzett középigék. Az első (t) nemüek jelentenek azzá vagy olyanná tevést, ami, vagy amilyen az illető gyök, a másik (l) nemüek pedig azzá vagy olyanná levést, pl. rom-t = rommá tesz, rom-l-ik rommá lesz. Hasonló viszony van az önt és ömlik, ont és omlik, bont és bomlik, oszt és oszlik, foszt és foszlik, hajt (elinat) és hajlik, fejt és fejlik, rejt és rejlik, nyit és nyílik, hánt és hámlik, szánt és számlik, hint és himlik között.

Továbbá ezek némelyikéből ~t (at, et v. aszt eszt) képzővel átható, ~d (ad, ed)-vel önható, vagy középigék alakulnak:

IV. A kezdő vagy első mozzanatú an en (= in) képzős önható igékhez járulván, az illető cselekvésnek vagy állapotnak mintegy indítóját, létesítőjét fejezi kí, s am. teszi, eszközli, okozza, hogy a törzsige által jelentett valami meginduljon, megtörténjék, pl.

Ilyenek: dobban-t, koppan-t, csetten-t, robban-t, csappan-t, rokkan-t, hökken-t, zökken-t, stb.

V. Mint at, et alakú képez
a) miveltetőket, és pedig egytagú igékből, ik hozzáadásával pedig külszenvedőket, melyeknek párhuzamosan megfelelnek az ódik, ődik belszenvedők:

VI. Kettőztetve ~tat, ~tet, miveltető, cselekedtető, illetőleg parancsoló igéket képez
a) ezen elvont igegyökökből: ě-tet, i-tat, vi-tet, hi-tet, tě-tet, al-tat, nyug-tat, fek-tet;
b) egytagu áthatók, önhatók és középigékből: lát-tat, üt-tet, köt-tet, vet-tet, csip-tet; ül-tet, buk-tat, biz-tat, fut-tat, jár-tat; szök-tet, szün-tet;
c) többtagu igékből rendesen: takar-tat, vakar-tat, sodor-tat, kotor-tat, kopog-tat, csattog-tat, gőzölög-tet, gyilkol-tat, ruház-tat, arat-tat, kaszál-tat, botoz-tat, csiráz-tat stb.
      1. Jegyzet. Vannak némely igék, melyek mind az egyszerü at, et, mind az öszvetett tat, tet képzőket felveszik, de másmás érteményi árnyalattal, mit a nyelvszokásból tanulhatni csak meg. Igy különböznek: rug-at és rug-tat, vág-at és vág-tat, jár-at és jár-tat, foly-at és foly-tat, hány-at és hány-tat, nyom-at és nyom-tat, von-at és von-tat, un-at és un-tat, tör-et és tör-tet, vár-at és vár-tat. Ezek közt azon különbség látszik lenni, hogy az egyszerüek egyes, az öszvetettek többes vagy gyakorlatos érteményüek; pl. vizet folyat, am. eszközli, okozza, hogy folyjon, valamely munkát foly-tat, am. cselekszi, hogy a munka tovább folyjon, von-at, am. eszközli, parancsolja, hogy vonjanak valamit, von-tat, am. folytatólag vonat.
      2. Jegyzet. Néha a miveltető hármasan is eléfordúl, pl. a hirlap valamit hird-et, s aki ezt a hírlapba teteti, az hird-et-t-et; a dajka gyermeket szop-t-at, az anya dajkával szop-t-at-tat-ja gyermekét; a kertész fákat ül-t-et, s az úr, ki ezt a kertésznek parancsolja, ül-t-et-tet. Egyébiránt az ily kemény igealakokkal csak a lehető legritkábban szabad élni.
      3. Jegyzet. A hangzójokat kiugratott g képzős igék at, et, különben tat, tet miveltetőt vesznek föl, de némi érteményi különbséggel, t. i. az első esetben közvetlen, a másodikban közvetített miveltetők pl. az úr sürgeti cselédeit önmaga, sürögteti bizonyos eszköz vagy megbizottja által. Így különböznek egymástól forgat és forogtat, perget és peregtet, ingat és inogtat, mozgat és mozogtat, csorgat és csorogtat stb.

VII. Az aszt eszt öszvetett képzőben a t tényező, okozó, eszközlő jelentésü, s párhuzamos önható társa ad ed: rag-aszt, rag-ad, dag-aszt, dag-ad, mer-eszt, mer-ed, csügg-eszt, csügg-ed. Az elsőnek értelme: azzá vagy olyanná tesz, a másodiké: azzá vagy olyanná lesz, önmagában, önmaga által. Ennek földerítése végett az asz esz középképzőt szükséges elemeznünk. Némelyek szerint az nem egyéb, mint az önható képző ad ed változata, mennyiben a d és sz mint szervrokonok, kivált némely igékben váltakozni szoktak, pl. cselekszik, cselekedik, nyugoszik, nyugodik, miszerint ragaszt elemezve annyi volna: rag-ad-t, azaz eszközli, hogy ragadjon, mereszt = mer-ed-t, eszközli, okozza, hogy meredjen. De ezen elemzés, tetszetőssége daczára, a hangváltozási viszonylatok analógiájával nem egyezik, mert a d, midőn t járul hozzá, a kiejtésben rendesen ehhez alkalmazkodik, pl. ad-tam kiejtve attam, sőt a törzsbeli sz is, mint középképző t-re szokott változni, pl. esz-tem helyett et-tem, isz-tam, hisz-tem, visz-tem, nyugosz-tam, alusz-tam helyett ittam, hittem, vittem stb. Tehát a ragad, dagad, mered-féle önhatókból a fentebbi hasonlat szerint kellene lenni: ragatt, dagatt, merett. Véleményünk szerint valószinűbbnek látszik, hogy az asz esz mint középképző azon as es változata, mely mellékneveket képez, s a csangó nyelvben sziszegve, vagyis szelpesen hangzik, pl. édesz, kedvesz. Sőt vannak országos divatuak is: horpasz, kopasz, dobasz, csupasz, pimasz, ravasz, rönkesz, cserkesz, s e főnevek: támasz, dugasz, szakasz, vigasz, tapasz, válasz, eresz; vagy z-vel: száraz, igaz, nehez, üdvöz melléknevek. Ennélfogva, valamint kopaszt (koppaszt) = kopaszszá tesz, horpaszt = horpaszszá, borzaszt = borzassá, száraszt = szárazzá tesz: hasonlóan, likaszt = likassá, horgaszt = horgassá, gerjeszt = gerjessé tesz. Tudniillik az ily asz esz képzőjü törzsek nagyobb részt elavultak, mint nyelvünkben más számosak. Ez is mily gazdag erű s kiaknázásra váró szókincs-bánya!.

Az imént tárgyalt igék közől némelyek al, el képzőt vesznek fel, mint: magaszt-al, maraszt-al, vigaszt-al, tapaszt-al, nyugoszt-al, engeszt-el, nehezt-el. Némelyekben tájejtéssel az sz átváltozik j-re: szakaj-t, hullaj-t, szalaj-t.
      Jegyzet. Az eddig mondottakból meghatározhatni azon fínom érteményi árnyalatokat, melyekkel a t képző a gyökben rejlő alapfogalmat vonalazza:

VIII. Az öszvetett ít képzőben a t ennyit jelent: azzá vagy olyanná tesz, alakít, ami vagy amilyen az alapszó által jelentett valami, pl. tisztít, tisztává tesz, domborít, görbít, fehérít, feketít, domború, görbe alakuvá, fehér, fekete szinüvé tesz. Midőn igékhez járul, am. az alapige által jelentett cselekvést vagy állapotot létezővé teszi, létezését eszközli, pl. mást állít maga helyett, eszközli, hogy más álljon helyette; gabonát szállít, eszközli, hogy a gabona szálljon.

Ezen igealaknak mint áthatónak kétféle párhuzamos viszonytársa van
a) az önható úl, űl, pl. tiszt-ít, tiszt-úl, zöld-ít, zöld-űl; és
b) a belszenvedő odik, ědik, ödik, pl. hunyor-ít, hunyor-odik, pěděr-ít, pěděr-ědik, göndör-ít, göndörödik. Az úl, űl régiesen eléjön szenvedőleg is, pl. feszűljön am. feszítessék. Régi magyar Passió 16. l.

Némely nemű ít-es igéknek mindkét párhuzamos társok meg van, pl. aljas-ít, aljas-úl, aljas-odik; nemes-ít, nemes-űl, nemes-ědik; örök-ít, örök-űl, örök-ödik. Némelyeknek pedig csak egyik vagy másik társok van: buzd-ít, buzd-úl; pend-ít, pend-űl; állap-ít, állap-odik; futam-ít, futam-odik. Mások, kivált igékből képzettek párhuzamos társ nélkül vannak, pl. apr-ít, áll-ít, szól-ít, száll-ít, tasz-ít; vagy ad ed önható társok van: has-ít, has-ad, szak-ít, szak-ad, láz-ít, láz-ad, szár-ít, szár-ad.

Az ít, valamint a párhuzamos úl, űl képzők öszvetettek, minek fölvilágosítása végett vissza kell tekintenünk a régi nyelvre, melyben ezen képzők ily alakuak voltak:

tan-ót, tan-ojt, tan-út, tan-ujt, tan-ét, tan-ejt; tan-ól; ép-őt, ép-öjt, ép-űl, ép-üjt, ép-ét, ép-ejt; ép-ől.

A régi halotti beszédben: szabad-ót-ból szabad-ócsa, am. szabad-ít-ból szabad-ítsa. A tihanyi codexben:

      2.     l. "Ezek az ő mondásokat bizony-út-ották" (bizonyították). "És mikép lámpás olajnál kil nem világos-út" (világosít);
      5.     l. "Az szép ruha megékös-őt (ékesít) embert." s a 9. lapon változattal; "megékös-ít-ti";
      8.     l. "Megbizon-ujt-hatjuk" (megbizonyíthatjuk);
      9.     l. "Bizon-ujt-ja (bizonyítja) szent János";
      26.   l. "Miért keser-őt-él (keserítél) engemet el";
      69.   l. "Krisztusban mind megeleven-őt-tetnek" (eleveníttetnek);
      131. l. "Örőle az én lelköm az én idvöz-őt-ő (idvezítő) istenömbe, azaz, az én idvöz-őt-ő fi-amba";
      142. l. "Emberi nemzetet ő általa megép-őt-é (építé)";
      139. l. "Negyed csillak (g) mondatik bódok-út-ásnak (bódogításnak)";
      140. l. "Ezek azért az szűz Máriát bódok-út-ják (bódogítják)";
      154. l. "Némelyeket közőlök elméjökbe vak-út (vakít) meg";
      174. l. "Szent Lélektől megtan-út-atván" (megtaníttatván);
      229. l. "Jőjön el és szabad-úh-on (szabadítson) titöket";
      257. l. "Hogy tan-úh-on (szabadítson) titöket";
      19.   l. "Ágyán elfesz-ől-ve (feszűlve) fekszik";
      126. l. "Az éhözőknek megelég-öjt-éséről" (elégítéséről).

Hasonlóan a bécsi és müncheni codexben, a régi legendákban, s más nyelvemlékekben szerteszerint olvashatók az ily változatok: szabad-ét, szabad-ejt, tan-ét, tan-ejt, szabad-ól, tan-ól stb.

Annyi s oly közös divatú példák után kétkedni nem lehet, hogy ezen párhuzamos képzőkben azon ó, ő rejlik, mely föntebbi elemzésünk szerint a mutató a-, o-val, illetőleg részesülő ó- ő-vel azonos, s jelent olyat, amilyen az illető törzsszó, s hol ú ű, hol é éj, hol i-re változik.

E szerint a mai ít elemezve és eredetileg = ó-t, v. ő-t, s a mai úl űl szintén = ó-l, ő-l, pl. dombor-ó, dombor alakú, dombor-ó-t, domboróvá tesz, dombor-ól, domboróvá lesz; keser-ő, keser izű, keser-ő-t = keser izüvé tesz, keser-ő-l, keser izüvé lesz. Ezen ót, őt, ól, ől-ből fejlődtek ki változatképen a többi módosítások: ojt, öjt, út, űt, ejt, ét, ít; és úl, űl, melyek között legujabb s legszokottabb ít, az átható, és úl, űl az önható igékre:

      tan, tan-ó, tan-ó-t, tan-oj-t, tan-ú, tan-ú-t, tan-é, ten-é-t, tan-ej-t, tan-í-t;
      ker, ker-ő, ker-ő-t, ker-öj-t, ker-ű, ker-ű-t, ker-é, ker-é-t, ker-ej-t, ker-í-t;
      av, av-ó, av-ó-l, av-ú, av-ú-l, avít;
      fesz, fesz-ő, fesz-ő-l, fesz-ű, fesz-ű-l, feszít;
      lap, lap-ó, lap-ó-l, lap-ú, lap-ú-l, lapít;
      rém, rém-ő, rém-ő-l, rém-ű, rém-ű-l, rémít.

Innen magyarázható, hogy ezen képzők már kifejlett átható igékhez is járulnak mint tolúl = tol-ó-l, nyomúl = nyom-ó-l, merít = mer-ő-t, merűl = mer-ő-l, takarít = takar-ó-t.

E párhuzamos képzőjü igék több osztályuak:

a) elvont, vagy önálló egyszerű gyökökből: gyu, gyu-u-t, gyút, gyu-uj-t, gyújt, gyu-u-l, gyúl; fu, fu-u-t, fút (szokatlan), fu-uj-t, fújt, fu-u-l, fúl. Hasonlók: fűt, fűl; hűt, hűl; süt (rövid), sűl; nyújt, nyúl; gyűt, gyűjt, gyűl; avít, avúl; lapít, lapúl; szorít, szorúl; ámít, ámúl; repít, repűl; ürít, ürűl; gurít, gurúl; feszít, feszűl, kerít, kerűl; hevít, hevűl stb.

b) melléknevekből: szépít, szépűl; rutít, rutúl; csendesít, csendesűl; érzékenyít, érzékenyűl; vadít, vadúl; szelidít, szelidűl; igazít, igazúl; üdvözít, üdvözűl stb. különösen az önhangzóval végződők hangzója a képzőbe olvad: tiszta-ít tisztít, tisztaul tisztúl; és így: puha, puhít, puhúl; szürke, szürkít, szürkűl; fekete, feketít, feketűl,

c) önálló származékfőnevekből és elvont törzsekből: gyarapít, gyarapúl; alapít, alapúl; istenít, istenűl; telepít, telepűl; ülepít, ülepűl.

d) származékigékből: buzdít, = (buz-g-ít), buzdúl (huz-g-úl), mozdít, mozdúl, kondít, kondúl; csöndít, csöndűl; rendít, rendűl, és számos hasonnemüekből, sőt minden változás nélkül is: tolúl, nyomúl, merít, merűl; pederít, s az újabb alkatú: közvetít.

Az ít-nek második párhuzamos társa a háromágu odik, ědik, ödik, amaz áthatót, emez pedig belszenvedőt, mintegy benntevődőt képez:

savany: savanyít = savany-ó-t = savany-út, savanyúvá tesz; savany-odik, = savany-ó-vá v. savanyúvá tevődik.

keser: keserít, = keser-űt, keserüvé tesz; keser-ědik = keserüvé tevődik. Hasonló viszonyuak: domborít, domborodik; fodorít, fodorodik; penderít, penderedik; édesít, édesedik; savanyít, savanyodik; kövérít, kövéredik stb.

Ezen -t, -d képzők mutatótáblái.

I.
a) Egyszerü tevést jelentők, önhangzó és párhuzamos társ nélkül: lá-t, tá-t, tar-t, szí-t, in-t;
b) önhangzó nélkül, párhuzamos l társsal: rom-t (ront) rom-l-ik, hám-t hám-l-ik, fej-t fej-l-ik, rej-t rej-l-ik, vagy d párhuzammal: om-t (ont) om-l-ik, és on-d, melyből: ondó;
c) miveltetők, önhangzó és párhuzam nélkül: lobban-t, roppan-t, cseppen-t, serken-t.

II.
a) Gyakorlatos tevésü at et párhuzam nélkül: látog-at, mondog-at, mereg-et, ütög-et;
b) gyakorlatos átható at et, önható ad ed párhuzammal: ing-at, ing-ad-oz, csörg-et, csörg-ed-ez, visszaható od, ěd, öd-vel: verěg-et, verek-ěd-ik, marog-at, marak-od-ik, törölg-et, törölk-öd-ik;
c) gyakorlatos önható at et párhuzam nélkül: ujjong-at, kurjong-at, ug-at, bég-et;
d) miveltető és külszenvedő at et, belszenvedő ód őd párhuzammal: fon-at, fon-atik, fon-ódik, tör-et, tör-etik, tör-ődik;

III. Miveltető tat, tet
a) külszenvedő párhuzammal: lát-tat, lát-tatik, üt-tet, üt-tetik, süt-tet, süt-tetik;
b) külszenvedői párhuzam nélkül: csikorog-tat, forog-tat, pörög-tet, szok-tat.

IV. Azzá vagy olyanná tevést jelentve,
a) asz-t esz-t, ad ed párhuzammal, szak-aszt szak-ad, mer-eszt mer-ed;
b) ít, párhuzamos úl űl önhatóval: bor-ít bor-úl, tan-ít tan-úl, der-ít der-űl, vagy od- ěd- ödik belszenvedővel: fodor-ít, fodor-odik, henger-ít, henger-ědik, vagy ad önhatóval: szár-ít szár-ad, has-ít has-ad, szak-ít szak-ad;
c) ít (= at) miveltető, párhuzam nélkül: áll-ít (at), száll-ít (at), szól-ít (at);
d) ít, egyszerű önható, párhuzamtalan: hur-ít, nyer-ít, kukor-ít, siv-ít, sip-ít.

Jegyzet. Hasonlítások. A török legszebben megegyezik a magyarral. Itt t. i. a míveltető ige d-ür vagy t-ür, néha pedig épen csak t vagy d képző által alakúl, pl. szev-dür-mek szer-et-tet-ni, bak-tür-mak lát-tat-ni; szőjle-t-mek szólal-tat-ni, oku-t-mak olvastatni; a dür vagy tür is, úgy látszik id-ür, id-er (= tevő) részesülőből származott, tehát szevdürmek szó szerént am. szeret-tevő-ni (szeret-tenni). Továbbá a törökben az űl, úl-nak szintén van megfelelő társa: il, ï, szenvedő jelentéssel: szev-il-mek szeret-tet-ni, bak-ïl-mak láttatni, mely szinte ol-mak (= lenni) igével rokon. A finn nyelvben is a t képez ön- és átható igéket a) nevekből pl. ahdas, szoros, ahdistun, szorítok; läpi, lyuk, lävistän, lyukasztok; rippi, gyónás, ripitän, gyóntatok; b) igékből: syön, eszem, syötän, etetek; juon, iszom, juotan, itatok; istun, ülök, istutan, ültetek. A latinban képez miveltető jelentésü igéket, mint: cieo-ból lesz ci-t-o, exci-t-o, susci-t-o; jacio-ból jac-t-o, sto-ból sta-t-uo, (állítom), hasonlóan cselekvési képző ezekben: op-t-o, ohaj-t-om, por-t-o, hor-d-om, és rokon d-re változva: un-d-o, on-t-om, ten-d-o, nyujtom.

A tevési t-nek a latinban többször facit, a levési l-nek vagy d-nek a fit felel meg: cale-facit, meleg-ít; made-facit, nedves-ít; terre-facit, ijesz-t; tume-facit, dombor-ít, dagasz-t; cale-fit, meleg-űl, ~ědik; terre-fit, ij-ed. A latin tehát az illető képzőt mint egész szót változatlanúl megtartotta, midőn a magyar legvégső elemében a t hangban, a törzszsel egybeforradott.

E) ~t, mint időképző.
A t képez bevégzett v. múltidőt, pl. men-t, jár-t, ül-t, s bizonyos igék után kettőztetve o, ě, ö előtétes hangzóval: lát-ott, szed-ět, üt-ött, melyek jobbára a többi személyragozásban egyszerüek: lát-t-am, szed-t-em, némelyekben, könnyebb kiejtés végett rendesen öszvetettek: hall-ott-am, hall-ott-ál, hall-ott-unk; üt-ött-em, üt-ött-él, üt-ött-ünk; vet-ětt-em, vet-ětt-él, vet-ětt-ünk; de tájejtéssel, és régiesen egyszerüek is: üt-t-em, fut-t-am.

Mennyiben a bevégzett vagy múltidő azt jelenti, hogy az illető ige által kifejezett cselekvés vagy állapot be van fejezve, vagyis meg van téve (perfectum), innen alapfogalomban a tevést jelentő igeképző t-vel rokon, melylyel egyezik általános jelentésben a to, tova is, minthogy tesz mély hangon am. tasz, vagyis tova mozdít. Ezen múltidő főnév gyanánt ragoztatni is szokott: élt-em-ben, lát-t-om-ra, tud-t-om-mal, men-t-em-ben, vesz-t-em-re, jött-öm-ig. Szoros érteményi kapcsolatban áll vele azon at, et, mely mindennemű igékből elvont értelmű főneveket képez: ír, ir-at, mozzan, mozzan-at, kel, kel-et, keres, keres-et, üt, üt-et, s párhuzamos társa ás, és: ir-ás, mozzan-ás, kel-és stb.

Mi e másodnemű képzőt illeti, ez minden egyes igéből képezhet főnevet, s azt jelenti, hogy az illető cselekvés vagy állapot gyakorlatban, folyamatban van. Az első nemű hajdan szintén csaknem általánosan mindenféle igéhez járult, pl. zarándoklat, mivelkedet, tündérlet, szorgalmazat, pusztulat, menekedet, kereskedet stb., ma pedig az eredeti nyelvérzék megtompultával, a fogalmak szabatosságának kárára, ott is ás, és-vel él a hanyag nyelvszokás, hol at, et-nek volna helye, t. i. mint fentebb érintettük, az ás, és jelenti az illető igének cselekvési vagy állapoti folyamát, tartását, ellenben az at, et a) annak bevégeztét, végrehajtott mivoltát, pl. cselekedet, amit cselekedtünk, irat, amit irtunk, ami irva van; b) annak tárgyát, lételét, pl. mondat, a mondás tartalma, tárgya, öltözet, amibe öltözünk. Ennélfogva más és más a cselekvés és cselekedet, irás és irat, gondolás és gondolat, (l. a Szótár folyamában ~ás, ~at rovatok alatt). Az ás, és alanyi, öszszerű, az at, et az alanytól elvont értelmű főneveket képez. Ugyanazon különbség van a ragozott múltidő és a vele viszonyló at, et képzőjü főnevek között, pl. 'Pesten éltemben' (midőn Pesten éltem) és 'egész életemben' ; 'jártában, keltében' és 'a levél kelete' ; 'írtomban sokan háborgattak' és 'iratomban sok idegen szó van.' Egyébiránt a nyelvszokás néha a második helyett is az elsőt használja: 'a levél kelte' e helyett: kelete; 'idő jártával' e helyett: járatával; ez pedig 'múltodban nincs öröm' múlt időt jelentő részesülő, tehát e helyett: múltadban.

Jegyzet. A török nyelvben is az egyszerű múlt képző betűje d, néha (euphoniai okból) t: szev-d-üm, szeret-t-em, kïl-d-ïm, cseleked-t-em, i-d-im, vol-t-am, bak-t-üm, lát-t-am; s a részesülőben: kïl-d-ïk, cseleked-t-e, a honnan kïldïkde am. cselekedtében. A perzsában az egyszerű vagy általános múlt képző betűje szintén d vagy t: bú-d-am, vol-t-am, pusí-d-am, föd-t-em, kus-t-am, öl-t-em, s múlt részesülők: bú-d-a, vol-t, pusí-d-a, kus-t-a. A japán nyelvben ta: atajeta, ad-ta s a részesülőben te: ataje-te. -- Nevezetes, hogy a magyar egyszerű alakú múlt idők közől a törökben csak a d v. t képzős (mássalhangzós), a finnben csak az i képzős (önhangzós) múlt van meg. (Lásd az utóbbira Fábián Finn nyelvtanát 118. lapon). Mint különös találkozást felhozzuk itt is az árja t képzőket. A latinban az at, et képzőjű magyar főneveknek megfelelnek a múltidő részesülőjéből képzett us, um, ura végzetü részesülők és nevek: ic-t-us, üt-ött és üt-et, mo-t-us, mozdít-ott és mozzan-at, fac-t-um, tett, cseleked-et, scrip-t-ura, ir-at. A németben az egyszerű múlt: lob-t-e, sag-t-e és részesülők: gelob-t; tragen-ból lett Trach-t, visel-et, (sich) schlagen-ből (verekedni, ütközni), Schlach-t, ütköz-et, és így: prangen, Prach-t, mögen, Mach-t, fliehen, Fluch-t, ziehen, Zuch-t, thun, That (tét) stb. A szanszkrit dat-tá-sz, zend dá-t-ó, latin da-t-us, hellen do-t-oV, (Bopp), magyar ado-tt, ad-ta a t ragban is egyeznek.

F) ~t, mint tárgyeseti rag.
A tárgyeset raga t (at, et, ět, ot, öt) szoros viszonyban áll a cselekvőigékkel, mert ahol tárgyeset van, ott átható vagy áthatási érvényü igének is kell lennie. "Fát vágok" itt átható ige van. "A biró törvényt ül" itt az ül áthatási érvényü cselekvés. Hogy nyelvünkben a tárgyeseti rag t a tevésnek fogalmát illetőleg tárgyát fejezi ki, s mint olyan alattomban minden áthatóban foglaltatik, onnan gyaníthatni, mert bizonyos viszonyokban értelemcsonkítás nélkül el is maradhat, nevezetesen:
a) A személyragozott neveknél az első és második személyben: "Eltörtem a kezem." "Hogy adtad el a házad?"
b) A részesülők előtt általán: "Borivó ember, kötélverő, szíjgyártó, füstfaragó." A régieknél a ván vén ragu részesülők mellett is: "És jöve Jézus ajtók betevén és ablakok berekesztvén." Münch. cod. János 20.
c) A határtalan mód előtt: "pipa gyújtani, fa vágni, háztűz nézni, szőlő kapálni," s az újabb alkotású 'képviselni.'

A nyelvészet azon tana, hogy a tárgyesetben (accusativusban) a wohin értelme lappang, a magyarra teljesen ráillik, mert oda (dorthin), tova (weiterhin) és tesz (stellt, legt, setzt, thut), általános fogalomban egészen egyezők, s lényeges betűjök t vagy d.

G) ~n, igeképző.
A vastaghangu gyökök után nyilt a, a vékonyhanguak után nyilt e segédhangzóval: an, en. Önható igéket képez, melyekből átható leszen, ha t ragasztatik hozzájok, pl. dobban-t, röppen-t. Ezen képzőnek eredete úgy látszik in gyök (in-d-úl, in-d-ít szókban), s értelme: indulás, egyszerre történő levés (fit), vagyis a gyökszó által jelentett valaminek létrejövését fejezi, minélfogva hasonló az önhatókat képző d-hez, melynek párhuzamos átható társa szintén t (facit), mint e viszonyított igékből kitünik: puff-an, puff-an-t, puff-ad, puff-asz-t; pukk-an, pukk-an-t, pukk-ad, pukk-asz-t; lapp-an, lapp-an-t, lapp-ad, lapp-asz-t; pitty-en, pitty-en-t, pitty-ed, pitty-esz-t; söpp-en, söpp-en-t, söpp-ed, söpp-esz-t. Az első jelentése tehát: lesz (fit), a másodiké: teszi, hogy legyen (fieri facit). Hasonló igékből származtak: dagan-at, bocsán-at, fogan-at, melyekkel egyeznek dag-ad, bocsá-t, fog-ad. Egyébiránt az an en abban különbözik az ad ed-től, hogy amaz az illető belcselekvésnek mintegy indulását, keletkeztét, kitörését, s egyszeri létét, emez pedig folytonos tartását jelenti.

Az an en képzőt különösen kedvelik a hangutánzók, és a mozgalomra vonatkozó gyökök: böff-en, bugygy-an, csatt-an, csett-en, csurr-an, czupp-an, dobb-an, döbb-en, dörr-en, durr-an, fityty-en, forty-an, hars-an, hork-an, horty-an, hörp-en, hupp-an, kopp-an, kotty-an, kukk-an, koczcz-an, locscs-an, mukk-an, nyekk-en, nyikk-an, patt-an, pih-en, piszsz-en, potyty-an, puff-an, recscs-en, rikk-an, ropp-an, rokk-an, rotyty-an, rozz-an, röff-en, suh-an, supp-an, surr-an, szipp-an, szotyty-an, tüszsz-en, topp-an, zökk-en, zörr-en; biczcz-en, bill-en, csuszsz-an, döczcz-en, hibb-an, lebb-en, leff-en, libb-en, lobb-an, mozz-an, rett-en, rezz-en, röpp-en, roh-an, rogygy-an, serk-en, villan stb.

Ugyanazon gyök vagy törzs két, három, négy, sőt épen öt képzőt is fölvehet, amint t. i. együtt véve önhatást, áthatást, miveltetést, külszenvedést, belszenvedést, kicsinyítést, tehetőséget, gyakoriságot akarunk kifejezni, pl. osz, elvont gyökből leszen áth. osz-t, mint az osz-ol, önhatónak párhuzamos társa, innen: osz-t-og-at, osz-t-og-at-tat, oszto-og-at-tat-hat. Miután az egyszerü igeképzőket részletesen tárgyaltuk, jelen czikkben a szokottabb öszvetettek tábláját adjuk.

Jegyzet. A tehető hat, het, és miveltető tat, tet, mind az egyszerü, mind a származékigékhez járulhat, pl. áll-hat, áll-tat; ül-het, ül-tet; vakar-hat, vakar-tat; pédér-het, pédér-tet; mulattat-hat, gyönyörködtet-het, stb.

~lag, ~leg.
Ezekben és ilyenekben: futó-lag, muló-lag, kellő-leg, illő-leg, módhatárzókat képez igékből és nevekből, s értelme: kép, képen, módon, hasonlóan, úgy, oly neműen: futólag = futóképen (futva), mulólag = mulóképen; kellőleg = kellőkép, kellő módon; királyilág = királyi módon. A hasonlóság alapfogalma rejlik benne, minélfogva hasonló a székelyeknél divatos lak-hoz, mely máskép alak (forma, kép). Hasonló-lag = hasonló-alak = hasonló-kép.

~va, ~ve.
A régiek részesülőül használták, oly formán, mint a múlt idő harmadik személyét, legalább úgy ragozták, mint ezt. "Az én postikámat, mint tévelygésekkel rakvát (rakottat) meveti." Telegdi. "Hivsággal rakvának (rakottnak) érezné minden javát e földnek." Pázmán. "Az Úrnak igazságával rakvák a vizek." Pétsi. Hajdan személyragozták is: állvám, (dum ego stabam), állvád, (dum tu stabas), állvája, álvánk, álvátok, állvájok, mit a múlt idő részesülőjével helylyelközzel ma is teszünk: "megkaptad-e az írtam levelet?" "Szerettem édes anyám." "Ő az én kedveltem." Sőt a va, ve többesét is használjuk: "A lapok telvék (telve vannak) dicséretével;" "Az ajtók zárvák" (zárva vannak). Miből az tetszik ki, hogy itt a "van, val" ige rejlik, s a köznépnél gyakran hallani: meg van hagy-val, ki van fizet-vel. A Tatrosi codexben is olvasható: "És ő igéjét nem valjátok tübennetek lakozóval." (Et verbum ejut non habetis in vobis manens). Egyébiránt a mai közszokás mind névszó, mind állapotjegyző, illetőleg határozó gyanánt veszi: "irva van" scriptum est, és "ülve alszik" sedendo dormit, "rekegve beszél" rauce loquitur. Mint határozó egyezni látszik a török üb v. üp képzővel: kïlüb cselekedve, düsüb esve (en tombant), szöjle-j-üp szólva.

~ván, ~vén.
Öszvetett képző, melynek alkatrészei az imént tárgyalt va, ve, és a határzókat képző an, en, tehát = va-an, ve-en, pl. járva-an, járván, kelve-en, kelvén. A többi részesülőkből is képződnek ilyetén határzók, nevezetesen
a) a jelenből: "folyó-an beszél, merő-en néz, forró-an v. forró-n süt a nap;"
b) a múltból: "foly-ton foly, futt-on fut, jött-ön jő, ment-en ment;"
c) a jövőből: "szánandó-an," "állandó-an," "illendő-en," = szánandó, állandó, illendő módon v. képen. A törökben szintén fölveszi a föntebbi alak még az en képzőt is, kivált a költőknél: vir-üb-en, adván, csek-üb-en, húzván.

~vást, ~vést.
Igékből módhatárzókat képez: foly-vást, lép-vést. Körülirva ezt jelenti: azon cselekvési módot gyakorolva, űzve, folytatva, melyet a tőige jelent: Ezen képző három elemből áll,
a) va, ve részesülőből: foly-va, lép-ve;
b) kapcsoló es (as)-ből, mely másnemű részesülőkből is képez mellékneveket, pl. viselő-s, kapó-s, járt-as, kelt-es, itt-as, ment-es, viselt-es, várandó-s stb.
c) azon t-ből mely határzókat képez, mint: örömes-t, egyenes-t, s mely többször an, en határzóhoz is járul, önhangzóval vagy a nélkül pl. hajdan-ta, régen-te, alan-t, hosszan-t. Ezen elemzés szerént képződtek: fut-va-as-t, futvást, biz-va-as-t, bizvást, nyargal-va-as-t, nyargalvást, néz-ve-es-t, nézvést, oldall-va-as-t, oldalvást. Ily nemű határozók nyelvünkben csekély számuak.

~ul, ~ül, illetőleg ~an, ~en.
Módhatárzókat képeznek, s egypárosak. Járúlnak
a) melléknevekhez: józan-ul, bolond-ul, rút-ul, rosz-ul, esztelen-ül, kelletlen-ül, illetlenül; érteményre hasonlók hozzá: an, en, mint okos-an, szilárd-an, helyes-en, bölcs-en; mely melléknevek képződnek ezzel, melyek amazzal, a szótár adja elé; vannak melléknevek, melyek mindkét képzőt fölveszik, pl. ostobá-n (ostoba-an), ostobá-ul; rest-en, rest-ül; szilárd-an, szilárd-ul;
b) főnevekhez; s mint által fölcserélhető: eb-ül, kutyá-ul, ember-ül, pór-ul, azaz mint, eb, kutya, ember, pór; magyarok-ul, erdélyiek-ül = mint magyarok, erdélyiek; német-ül, szláv-ul, olasz-ul, görög-ül = úgy beszélve irva, olvasva, mint német, szláv, stb. szokott.

Ezen képzőkben nem annyira hasonlóság mint ugyanazonság alapfogalma rejlik, s eredetre nézve rokon az úgy (ógy) határzóval. Alaphangjok tehát a távolra mutató zártabb o, vagy u, melyeknek rokon társai ö vagy ü, nyiltabb hangokban pedig a, e; emezekhez még hozzájok járúl az a (an, en, de on is pl. nagy-on), amazokhoz az n-nel rokon l hang (ol, öl v. ul, ül). A latinban is mint tudjuk rendesen e a jellemhang: mal-e, optim-e, pulchr-e, pulcherrim-e, brevissim-e, sapientissim-e; a görögben rendesen szintén önhangzó az igehatározó képzője: an-w (felül), kat-w (alul), ex-w (kivűl), a melléknevekből származottakban is csak w a képző, mert soj-o-V és soj-w-V szókban az V mindkettővel közös: Buttman is az w-t tartja a határozó régi képzőjének; a hasonlitó fokban on: sojwter-on, a legfelső fokban en stb. stb. A főneveknél ul, ül sajátlag névmódosító, s mindenkor a mint, úgy mint, azon vagy oly módon szókkal cserélhető fel, pl. por-ul venni be a gyógyszert azt teszi: úgy mint port; palástul viselni a mentét = úgy vagy oly módon akasztva mint palástot szokás; eszközül használni valamit = úgy mint eszközt; valakit feleség-űl venni = úgy mint feleséget; apul, anyul testvérek, sajátságos kifejezés = ugyan azon apatól, anyától valók. E mondatban: "arcz-ul fúj a a szél" ezt teszi: onnan, azon tájról, mely felé az arcz fordítva van; "arcz-ul (régiesen arczel) csapni valakit", azon oldalról, melyen az arcz van. Ezekben is a távolra, valamely helyre mutatás alapfogalma rejlik, valamint ezekben is al-ul, föl-ül, kiv-ül, bel-ül, el-ül, hát-ul = ott alatt, fönt, künt, bent, stb.

A föntebbi fejtegetés szerént valamint az an, en határozói képzők egykét kivétellel, mint igaz-án, magyar-án, rövid önhangzóval ejtetnek, úgy az ul, ül képzők illetőleg névmódosítók is rövidek volnának s különböznek az úl, űl igeképzőktől; mindazáltal közbeszédben meg szoktak nyújtatni.

~ast, ~est, ~ěst, ~ost, ~öst.
Öszvetett képző, mely főnevekből igahatárzókat képez. Alkatrészei: az öszvekötő s melléknévi képző as, es, mely a hangrendben az illető név többes számához alkalmazkodik, és az an, en határzókhoz járulni szokott t, pl. alkalmasan-t (in-t), képesen-t (in-t). Ugyanazon t egy érvényü az an, en határzóképzővel, mely a régieknél gyakoribb használatban volt, mint ma, pl. a Kinizsi Pálné imakönyvében: "rettenetösség-öst (rettenegességesen) huzattatol vala;" "nagy bőség-öst (bőségesen) kiontád;" "méltoság-ost (méltoságosan) engem meghallgass;" "gerjedet-öst (gerjedetesen) ha ölellek." Ilyenek a ma is divatos: egyen-est = egyenesen, bizony-ost = bizonyosan, vegy-est = vegyesen, öröm-est = örömesen, rettenet-est = rettenetesen, öszv-est = öszvesen.

Ezen t képzőtől különbözik azon t, mely részint hely-, részint időhatárzókat képez, és gyakran már egy megelőző an, en képzőkhöz járúl, pl. i-tt, o-tt, minden-ütt, len-t, fen-t, kün-t, ben-t, köz-t, régen-t, hajdan-t, korán-t, megin-t, akkor-t, mos-t v. mas-t, nyaran-t, megtoldva: ta, te: hajdan-ta, régen-te, nyaran-ta, napon-ta, leány-ta (leány korában), füen-te (fű korában), ifjon-ta (ifjú korában), s megfelelnek e kérdésre: mikor? honnan hibás: naponta, e helyett: napon-ként, mert naponta = nappal, pl. éjente (éjjel) korhelykedik, naponta alszik. Ide tartozik az elavult: el-eszt (primitus, olim), elesztebb (antiquiore tempore) az el (prae) gyöktől, tehát am. el-est, el-estebb. Szintén más jelentésü t van ezekben: néz-t, kívál-t = néz-ve, kivál-va.

A módhatárzó t képzőben a hasonlóság alapfogalma rejlik s megfelel e kérdésre: hogyan? mikép? mimódon? Minélfogva nem lehetünk egy véleményben Révaival, ki a magyar ast, est öszvetett képzőt az eszt-lapp ast, est és fordított finn sta-, ste-vel hasonlítja öszve, mert ezek úgynevezett ablativust képeznek, pl. kattus-est = tető-től, tető-ből, tető-ről, kala-sta = haltól, hal-ról, és igy inkább a magyar ta, to, tól, től-höz rokonok; ellenben a magyar ast, est öszvetevést, kapcsolást fejez ki, mi az astul, estül öszvetételben még inkább kitetszik (lásd ezt itt alább). Több hasonlóságot gyanítunk a német st határzóval, pl. er-st egészen egyezik e magyar szóval: el-eszt vagy el-est (primum, prius), milyenek näch-st, würdig-st, s több hasonló szók is, melyek képzője is a magyar öröm-est, rettenet-est, egyen-est szók képzőjével teljesen egyezők.

~astul, ~estül, ~ěstül, ~ostul, ~östül.
Főnevekhez járuló, a többesszám szerint váltakozó hangzóju, öszvetett képzők, melyek társas, együttes érteményü igehatárzókat alkotnak: ház-as-t-ul, házával együtt; feleség-es-t-ül, gyerek-es-t-ül elutazott, feleségével gyerekével együtt; oda vagyunk falu-s-t-ul, az egész faluval együtt. Ezek ast és ul képzők öszvetételei s így elemezhetők: az első íz jelent öszveköttetési viszonyt: ház-as, feleség-es, gyerek-es, falu-s, a másik a fentebbi t = an, en: ház-as-t = házasan, feleség-es-t = feleségesen, a harmadik ul, ül pedig am. úgy, tehát: feleségestül = úgy feleségesen, feleséggel együtt. L. föntebb: ast, est és ul, ül.

Mint az ó, ő képzőkről szólva már eléadtuk, ezen hangzók gyakran vagy közvetlenül, vagy az ú, ű révén ajakhangokra változnak által, és pedig hol megtartván elébbi érteményeiket, mint: adu adv, szaru szarv, fenyő fenyv, hol némi új érteményi árnyalattal, pl. az általánosról különösre, a nemről fajra menvén által, mint: ölő ölv, nyelő nyelv, csomó csomb, gomó gomb. Az ily kisarjadzás háromnemű lehet,
a) midőn a mássalhangzóvá alakult önhangzó segéd előhangzó nélkül szorosan odatapad az alapszóhoz, mint a föntebbi példákban, és ezekben: csörömb, dörömb, dölf, talp;
b) midőn bizonyos viszonyokban előhangzót veszen föl, mi rendesen könnyebb kiejtés végett történik, pl. ter-ep, ál-om, melyet önhangzóval kezdődő képzők és ragok előtt kiugratnak; pl. terpeszt, álmos, álmodik;
c) midőn a fölvett előhangzót mindennemü ragozás alatt állandóan megtartják, pl. darab, telep, közep, idom.

Az a) pont alattiakról világos, hogy az ajakhangi képzők nem egyebek, mint az illető hangzók átalakulásai: üd-ü üd-v, ned-ü ned-v, sér-ő sér-v, ham-u ham-v, dar-u dar-v, eny-ü eny-v, sa-ó sa-v, hi-ő hi-v, hi-u hi-v(ság), s mint középképzők: ol-v-ad, sor-v-ad, her-v-ad, seny-v-ed, szen-v-ed, ször-b-öl, för-m-ed, hor-p-ad, öt-v-ös stb.

A b) pont alattiak, hasonlat alapján szintén így elemezhetők pl. al (infra sub) al-ó, al-v, al-m, al-om = barom alá vetett ágynemű; ál (előlehhel: hál), ál-ó, ál-v, ál-m, ál-om; jár, jár-ó, járv, jár-m, jár-om, amiben a befogott ökör jár; ter (tér), ter-ő, ter-ü, ter-m, ter-em. Hasonlóan az elvont gyakorító törzsigekből: hatal, hatal-ó, hatal-m, hatal-om; kérel, kérel-ő, kérel-m, kérel-ěm. E szerint elemezhetők valamennyi om, ěm, öm úgynevezett hangugratók; hal-m, hal-om; maj-m, maj-om; iz-m, iz-om; kör-m, kör-öm; ür-m, ür-öm; kor-m, kor-om; ól-m, ól-om; or-m, or-om; sóly-m, sóly-om; ver-m, ver-ěm; szir-m, szir-om; suly-m, suly-om; sely-m, sely-ěm; érm, ér-ěm; szemér-m, szemér-ěm; hár-m, hár-om; diadal-m, viadal-m, unal-m, sokadal-m, szidal-m, élel-m, félel-m, kegyel-m, gyötrel-m, figyel-m, szerel-m, stb. Ezekből látjuk egyszersmind a hangugratásnak okszerüségét, mert ezekben a hangzó nem lényeges alkatrész, s mint olyan, ha a kiejtés nem nehezedik, sőt gördülényebb lesz általa, kihagyható, ami hangtani oknál fogva kivált az l, ly, j, r után szokott történni.

A c) pont alattiak hasonló módon elemezhetők, melyekben az előhangzó különféle okokból állandóan megmarad,
alfa) mivel a szokás hosszuvá nyujtotta, mint: has-áb, nyal-áb, ger-éb, zser-éb, hull-ám, vill-ám, csill-ám, vid-ám;
béta) mert kiugratva a kiejtés nehézzé valnék, pl. id-om, ild-om, pot-om, isz-ap, kasz-ab, küsz-öb, köz-ep, sik-am, csusz-am, isz-am, ficz-am, fut-am, vagyis d, t, sz után;
gamma) egyedűl nyelvszokási szeszélyből, minthogy hangugratva sem hangzanának keményen, mint: dar-ab, ter-eb, zsil-ip, al-ap, ker-ep, ül-ep, gyar-ap, tel-ep, mer-ev, tür-em, ir-am, el-ev(en), tel-ev(ény), ing-ov(ány). Sőt némelyeket csakugyan kétfélekép használják: ter-epély, ter-peszkedik, tal-ap, tal-p, hal-avány, hal-vány.

A kisarjadzott ajakhangok ismét új sarjat eresztenek, és pedig,
a) melyek részesülőkből származtak mint: él-ő, el-ev-e, el-ef-e, al-af-a; ir-ó, ir-v, ir-om, ir-omb, ir-omb-a; tör-ő, tör-ve, tör-pe; duz-ó, duz-m, duz-ma; borot-ó (= ort-ó), borot-v, borot-vă; töm-ő, töm-p, töm-pe; elvont gyökökből, fity, fity-m, fity-ma; szusz, szusz-m, szusz-ma; tuty, tuty-m, tuty-ma; tom, tom-p, tom-pa; buz, buz-m, buz-ma;
b) nevekhez vagy elvont gyökökhöz járuló ő, ó képzőkből: bam-ó, bam-ba; gom-ó, gom-ba; szak-ó, szak-ma; bám-ó, bam-ba; lom, lom-ba; czim, czim-ba; ber, ber-be; gör, gör-be; gur, gur-ba; tuk, tukma; el, el-me; is, is-me; dur, dur-va; mur, mur-va; csor, csor-va; zagy, zagy-va; goly, goly-va; ösz, ösz-ve; kám, kám-va; mogor, mogor-va; tor, tor-ma; haj, haj-ma. Ezekben: kacsi-ba, kali-ba, kari-ma, pari-pa, ragyi-va, kicsinyítő i vagyon kacsava, kalava, karava, parava, ragyava helyett, mint guriga, karika, toliga ezek helyett: guroga, karoga, tologa.

Némelyek a, e helyett ó, ő-t vesznek föl: bim-bó, kaj-mó, or-mó, zúz-mó, kosz-mó, kam-pó, pim-pó, pem-pő, böm-bő, Gör-bő, Öl-bő, Var-bó.

~j.
Ez néha, hogy úgy szóljunk, merő buja hajtás, mely az alapszó lényét csak anyagilag szaporítja leginkább r után: fűr-j, eper-j, szeder-j, ir-j, fér-j, vagy könnyebb hajlítás végett járt rá a nyelv, pl. é, éj, fe, fej, vagy közvetlenűl v-ből alakúlt: ív ij, dív díj, hív híj, szív szíj, terv terj. Különben elvont gyököknek határozott alakot és értelmet kölcsönöz, mint: var-j, sar-j, tar-j, mar-j, bor-j, or-j, cser-j, melyek közől némelyek ujabb sarjadzással önhangzót vesznek fől: var-ju, sar-ju, bor-ju, cser-je, per-je, sür-je, pozdor-ja, kóp-ja, tur-ja, ismét ujabb hajtással: tur-ján, bojtor-ján, topor-ján, bur-ján, sur-jány, tátor-ján; hasonló kinövésüek: dal-ia, del-ie, teketór-ia, pocskond-ia;
b) a hosszú é képzőnek kinyulása: vatalé-j, taré-j, karé-j, gané-j, paré-j, vagy, tara-j, kara-j, para-j, gana-j, csádé csada-j;
c) a hangutánzókban a természeti hangnak megnyujtása: kacza-j, mora-j, zöre-j, zuha-j, roba-j, zsiba-j, soha-j.

~l, ~ly.
a) Midőn az l, az a, e alakú részesülőkből nyúlik ki, oly szókat képez, melyek a gyök alanyi értelmét tárgyilagosra változtatják, vagy úgy állanak a gyökhöz viszonyítva, mint faj a nemhez, vagy mint főnév a melléknévhez, pl. kötő, köte, köte-l; födő, föde, föde-l; lepő, lepe-l; fonó, fona-l; vonó, vona-l; fiató (fiadó), fiata-l; fió, fia-l (régi); néha megnyújtva: haló, halá-l; való, valá-l (possessio).
b) Részint önálló részint elvont gyökökből fakadva némely szókban semmi érteményi változást nem tesz, mint: bandzsa-l, sanda-l, kancsa-l, hangya-l, gurgya-l, vagy új árnyalatkép ágazik ki: mogya-l, olda-l, panda-l, pacza-l.
c) Az illető törzsnek határozottabb, szükebb, vagy faji érteményt kölcsönöz ezekben: rovat-al, hivat-al, menet-el, jövet-el, ét-el, tét-el, vét-el, it-al, hit-el, vit-el. d) A dalom, delěm öszvetett képzőkben mint középképző szintén részesülőből elemezhető, mint: riadó, riadal; diadó, diada-l; viadó, viada-l; riada-l-m, diada-l-m, viada-l-m, lakoda-l-m, biroda-l-m, és így: bizodalm, engedelm, hiedelm, ijedelm, türödelm, töredelm, szenvedelm, stb. Ezen középképzőjü al, el-nemű törzsek, úgy látszik eredetileg névigék voltak, mint a vadász, halász-félék; néviségökre mutatnak az önálló riadal, diadal, viadal, igésökre pedig a fájdal-ból lett fájdalom, továbbá azon körülmény, hogy a belőlök kisarjadzó m (om, ém, öm) legegyszerübben igerészesölőből elemezhető: fájdaló, fájdalm; pöködelő, pöködelm.

Az ly, mint a keményebb l-nek lágyabb szervtársa, kisarjadzik
a) részesülőkből s alanyról tárgyra, nemről fajra, melléknévről főnévre változó szókat képez, mint az l, és pedig l képzőjü törzsigék i-re módosúlt részesülőjével öszveolvadva: bögölő (bökölő), bögöli, bögöly; székelő, székely; hüvelő (övelő), hüvely; csermelő, csermely: harkáló, harkály; aszaló, aszály; seregelő, seregély; gerelő, gerely; konkoló (gomogoló), konkoly; törkölő (töregelő) törköly; gomboló, gomboly; gömbölő, gömböly. Ezek hasonlatára elvont gyak. törzsigékből: akadáló, akadály; szabáló, szabály; dagáló, dagály; kopáló, kopály (kopár); veszelő v. veszélő, veszély; fogoló, fogoly; szipoló (szivoló), szipoly; szegelő, szegély; csegelő, csegély; gerendelő, gerendely; szemelő v. személő, személy; bogoló, bagoly; zugoló, zugoly; csormoló, csormoly; csörmölő, csörmöly; hömpölő, hömpöly; ragáló, ragály; lapáló, lapály; fekélő, fekély; szapoló, szapoly; köpölő, köpöly; csekelő, csekély; erdőelő, erdélő, Erdély. Néha a törzsnevekhez ragadva: gurdé-ly; tenk (tönk), tengely; pehe (pihe), pehe-ly; kese-ly, serté-ly, körté-ly, vagy az ó, ő képzőkből kifejlődve: i-ő, ily; o-ó, oly; mi-ő, mily; me-ő, mely.

Ezek közől néhányan és némely más l képzőjű igék részesülőji lágyítva lya, ly-re nőnek ki, u. m. csoroszol, csoroszló, csoroszlya; dorombol, doromboló, doromblya; szabol, szaboló, szablya; furuló, furulya; csákoló, csáklya; korcsoló (horzsoló), korcsolya; nyoszoló, (nöszölő), nyoszolya (nöszölő ágy); csereklő, csereklye; csermelő, csermelye; mereglő, mereglye; szugoló, szuglya; csepelő, cseplye; bogoló, boglya; homoló, homolya; imoló, imolya. Egyébiránt némelyeket a nyelvszokás kemény l-vel is használ, mint: csoroszla, korcsola, homola, homolka.

Az ly-vel végződők közől némelyek bizonyos viszonyokban kiugratják az előhangzót, midőn t. i. az öszverántás nem nehezíti a kiejtést, mit a hangérzékkel biró, szabály nélkül, ösztönszerüleg eltalál, mint: bagoly, baglyok; bögöly, böglyök; fogoly, foglyok; zugoly, zuglyok; szapoly, szaplyok; Ipoly, Iplyot; egyébiránt kiugratás nélkül is helyesen hangzanak kivált a tárgyesetben: bagolyt, bögölyt, stb.

~n, ~ny.
Kisarjadzó n van
a) a közelre és távolra mutató szócskákban, s ekkor mindig a gyökhangzóval rokon hangzót vesz maga elé, vagyis a után o-t, i e után e-t, o után a-t: az-on, ez-en, oly-an, ily-en, ott-an, itt-en, hasonlóak: mind-en, mily-en;
b) midőn részesülőkből neveket alkot: csaló, csala, csalá-n; foszló, foszla, foszlá-n; orozló, orozla, orozlán (oroszlán); aggastó, aggasta, aggastán, agastyán; józó, józa, józa-n; idegő (= jődögő), idege, idegen; tehő (= tejő), tehe, tehe-n = tejen (tejelő); pajzó, pajza (bajza), bajzá-n, pajzá-n; pereszlő, pereszle, pereszle-n; élő, eleve, eleve-n; merő, mereve, mereven; tulajdó (dulajdó), tulajdo-n; hajadó, hajado-n; kölcső (költöső), kölcsö-n; sürgő, sürgöny; öző (ötő, öntő), özö-n;
c) elvont vagy elavult szókból: kajá-n, kalá-n, ódo-n, ujdo-n, gordo-n, roko-n, haso-n, sutto-n, vászo-n, börtö-n, melyek az elvont kajó, kaló, ódó, ujdó, gordó stb. kinövései;
d) önálló szók toldaléka ezekben: régente-n, hajdanta-n, naponta-n, kicsi-n, piczi-n, alacso-n (alacsu-n), zord-on, torz-on;
e) külön értelmű szókat képez a kül és vad gyökökből: kül-ön, vad-on;
f) a ja kinövése: tátorjá-n, bojtorjá-n, toporjá-n.

Az ny nem egyéb mint lágyabb n, minélfogva több szó végén a nyelvszokás fölváltva használja, mint: orozlán oroszlány, foszlán foszlány, hitván hitvány, csótán csótány, kicsin kicsiny, alacson alacsony, sutton suttony, ködmen ködmeny, valamint a helynevekben: Mozson, Pozson, Sopron, Balaton stb. Különben kisarjadzik
a) részesülőkből: savó sava, savany, vágó vága vágány, bozogó (= bogozó) bozogá-ny, folyó folyá-ny, edő (evő v. tevő?) edé-ny, födő födé-ny (födél), kötő, köté-ny (mint köté-l), gyövötő gyövöté-ny, hitva hitvá-ny.
b) részint önálló, részint elavult, vagy elvont gyökökből, és törzsekből: szakmá-ny, seré-ny, cseré-ny, nősté-ny, hev-e-ny, szig-o-ny, tak-o-ny, vék-o-ny, biz-o-ny, visz-o-ny, lapá-ny, lepé-ny, silá-ny, sivá-ny, szegé-ny, kemé-ny, remé-ny, hiá-ny, csáká-ny, záká-ny, leá-ny, legé-ny, dohá-ny, moká-ny, gődé-ny, pag-o-ny;
c) ék-féle származéki szókból, melyek hasonértelmű gyakorlatos igék részesülőji által föloldhatók, p. muléko-ny = mulogó, tevéke-ny = tevegő, folyéko-ny = folyogó, hajléko-ny = hajlogó, töréke-ny = törögő, feledéke-ny = feledegő stb.
d) r végü gyökök után az előhangzót többször kiugratja: horny, torny, gorny, görny, árny, szárny, szörny, körny;
e) néha a kisarjadzó j-nek változata, tájejtéssel: var-j-u var-ny-u, bor-j-u bor-ny-u, ir-j ir-ny;
f) valamint a j és ly, új sarjat ereszt ezekben: perny-e, afony-a, tarhony-a, burgony-a, pagony-a, szigony-a, kapony-a, mácsony-a, kocsony-a, szivorny-a, jegeny-e, berkeny-e, erny-ő, árny-ék, szárny-ék, kör-ny-ék. A fent elsorolt pontok egyik vagy másika szerint elemezhetök a többi ny képzőjü szók is, nevezetesen:

~vány, ~vény, ~mány, ~mény.
A részesülői va, ve, vagy Révai útmutatása után (Gram. Hung. Vol. II. p. 797.) elavult múltidőnek maradványa, mely egyszersmind ragozható mellékneveket képezett, mint a többi részesülök csaló, csala, csalva, csalt, csalandó; vagy pedig azonos a van, val létige va gyökelemével, a minthogy mai nap is szokásban van a népnyelvben az egész szó pl. fizetvel; s hogy az nemcsak múlt hanem minden más időt is kifejez pl. irva van, irva volt, irva lesz.

Ezen képzőből fejlett ki az igékhez járulni szokott vány vény, t. i. ny hozzáadással az illető hangzót megnyujtva: épen úgy, mint a másik (= ó, ő) részesülőből n hozzátéttel az án, én: foszla foszlá-n, pereszl-e pereszl-én. Im lássuk a dolgot több példában, részint előhang nélkül, részint azzal: hal-a-vá-ny v. hal-vá-ny, állvá-ny, ing-o-vá-ny, ásvá-ny, oltvá-ny, irtvá-ny, szivárvá-ny, szállítvá-ny, tanítvá-ny, alkotvá-ny, s így elemezendők: kelevény, televény, tekervény, kötelezvény, szökevény, honnét hasonlat szerint a növe (= növő), szöve, jöve törzsekből tulajdonkép növény, szövény (mint sövény) és jövény, a toldott növeve, szöveve, jöveve-ből pedig növevény, szövevény, jövevény sarjadztak ki, így képződvén ezek is: gyüleve gyülevész, csüneve csünevész, keleve kelevész. Az él és mer igékből lágyítás nélkül: eleve-n, mereve-n, v. merevé-n.

A mány mény az elébbinek változata, minthogy a v és m szervrokonok, honnan némely igékből mindkét alakban kifejlődnek, p. ragadvány, ragadmány, faragvány, faragmány, keresvény, keresmény, eredvény, eredmény; némelyekből pedig inkább egyik vagy másik: adomány, tartomány, élemény, lelemény, sütemény, költemény, tanítvány, (melytől különbözik az ujabb időben alakult tanítmány), kelevény, stb.

Ezekből látható, hogy e képzők eredetre egyek, s kevés kivétellel jelentik részint az illető cselekvőt, részint a cselekvésnek tárgyát. Azonban az ujabb nyelvszokás bizonyos esetekben helyes tapintattal különbséget tesz közöttök, mi által a fogalmak szabatosabb meghatárrást nyernek, midőn t. i. a bizonyos ügyeket tárgyaló, vagy magokban foglaló iratokat vány vény-vel képezi: folyamodvány, nyugtatvány, bizonyítvány, beadvány, kibocsátvány, kérvény, kötelezvény, térítvény, hirdetvény, utalvány, stb.

A mány, mény, szerint elemezhetni ezeket is: áld-omás (= áld-va vagy áld-ova-as), áldomány; hallomás, hallomány; látomás, látomány; tudomás, tudomány; vallomás, vallomány, vagy is az áldva, hallva, látva, tudva, vallva részesülőkből; noha némely rokon nyelvekben pl. a törökben az első rész t. i. az egyszerű ma me képző hasonló értelmű igeneveket alkot. A föntebbi elemzéshez tartoznak ezek is: nyargalvás-t, folyvás-t, bizvás-t, szemlátomást, stb.

Jegyzet. A bizottmány nem állja ki az elemzési próbát, mert bizottva részesülő nem létezik. Helyesen: bizottság.

A nem igékből származott vány mány-féle szók szintén va, ve, ma, me középképzők révén sarjadoztak ki, u. m. pos, pos-va, pos-vány, ör-vény, ös-vény, fös-vény, mor-vány, het-evény, tör-vény (szervény?), szak-mány, tok-mány, sár-mány, ocs-mány, or-mány, ár-mány, zsák-mány.

Észrevétel. Ezen képzősre nézve sajátságosan találkozik nyelvünk a latinnal. Ebben is az amen, umen, imen, s toldva amentum, umentum, imentum, jobbára szintén divatozó vagy elavult igékből elemezhető, s tárgyilagos jelentésű, p. foro, foravi, fora-men = furomány az az furott lik; ferveo, fervui, fer-men (tum), forromány; seco, seg-men, szeg-mény; fluo, flu-men, folyomány; quaeror quaeri-monia, panaszos kéremény, keresmény; tego, teg-umen, v. teg-men, tokmány; hasonló képzővel adhatók vissza: gen-imen, szül-emény, stat-umen, állít-mány, leni-men, enyhít-mény, stra-men, terít-vény, aláterítni való, vagy szétterülő, firm-amen-tum, erősít-vény. Egészen múltidői származásra mutatnak: atramentum, incrementum, momentum, juramentum, stb. = atraventum, increventum, moventum, juraventum. A görög ~men-oV, ~monh, szanszkrit mán-asz, man szintén ide tartoznak.

Hasonlóan kisarjadzások a latinban is az n és l p. tubero tubero-n-is, sermo sermo-n-is, strabo strabo-n-is, cicero cicero-n-is; anima-l, cervic-al, vertic-al-is, mort-al-is, (hal-ál-os), vit-al-is, ed-ul-is (ét-el-es) stb.

~r.
Gazdagon képviselt sarjadékképző nyelvünkben, s járul
a) Önálló, vagy elvont igék részesülőjéhez, s jelenti azt, aki vagy ami a tőigében foglalt cselekvést vagy állapotot gyakorolja: hajtsár = hajtár hajtó, töltsér a mivel töltögetnek, csaplár csapoló, csiszár csiszó, csiszoló, buvár buvó, bukdácsoló, nyuzár nyuzni szokó, rovár jegyző, rovó, tündér majd elétünő, majd eltünő, tünedező, honnan a tűkör = tüngör is, ami valaminek képét elétünteti, szekér szökér szökő, buzgár buzogó, vizbuborék, fegyver fegyő (= fegyeve) eszköz, ösztövér öszszetöpödő, vezér vezető, fellengér fellengező, ember embő, emő állat, (genus pro specie), höveder hövedő, övedző, fut-ár futó, szivár szivogató, szivar szivni való dohánytekeres, fondor cseleket fondó- fonogató, hunyor hunyogató, lődör, lózér lótófutó, éber = émer, az émik (vigilat) elavult igéből, csapodár, aki ideoda csapja a levet, undor unalmat utálatot okozó, kajtár hajtó, torkosságból mindent fölhajhászó, avar elavult elvénült fű, határ bizonyos végpontig ható, szakadár szakadó (schismaticus), boglár bogoló, zivatar zivadó, fosztor ruhájából kifosztott, nyomor nyomó, inséges állapot. Valószinülg elavult igékből származtak: tenger a terjedésre vonatkozó teny tenyeg-ből, mintegy tenyegő, széttenyésző viztömeg; gyakor, a cselekvést jelentő dia diag-ból, mintegy diagó, azaz valamit ismételve tevő, cselekvő; ostor az os(on) törzsből: os(on)tó a mi osonásra sürget, ökör a hangutánzó ök bőg-ből mintegy ökő, bőgő (bos, boans). Teljesen egyezik ezzel a török ar, er, ïr, ür jelen részesülői végzet, pl. bil-ür tudó (tudor), bak-ar látó, szev-er szerető, szőil-er szóló, kalgh-ïr ugró stb., melyekből lesz a személyragok hozzá járultával a határozatlan jelen pl. bilür-üm, tudom, tudó vagyok, szever-im, szerető vagyok, szever-szin, szerető vagy, szeretsz. Alkalmasint egy eredetű ezekkel a magyar ar, er, ör képző az ilyen igékben: kavar, kever, csavar, gyötör, kapar, takar, teker, sőt dicsér is, melynek törzse dics régente mint önálló ige divatozott. A finn nyelvben is eléjön uri vagy yri képző mind igék mind nevek után pl. kulk-uri kóbori, nylk-yri nyuzár, visk-uri szóró (lapát), pat-uri fazekas, gerencsér (lásd itt b).)

b) Képez bizonyos tárgyakkal bánó, működő személynevet, kézmivesnevet: bodn-ár (bodon-ár) kád-ár, tim-ár, kulcs-ár, göröncs-ér, tőzs-ér.

c) Néha az as es-féle képzőnek felel meg: bog-ár bogos, gyop-ár gyopos, gyapos, sajt-ár sajtos (edény), gyánt-ár gyántás, agyar vékony hangon: egyer, hegyer, hegyes fog, száty-ár szájas, vid-er (ved-er) vizes edény (aqualis, hydria), med-er ned-er, medv-es ned-ves, nedtartó, csomb-or csombos, bod-or, bodos od-or odus, dombor dombos, csődör csöves, csékes, máskép monyas.

d) egyszerű kisarjadzás részint elavult részint divatozó gyökök-, és törzsekből: homb-ár, sud-ar, ag-ár, sug-ár, lajh-ár, moh-ar, szik-ár, ham-ar, hinár, zsinár, gunár, sopár, kosár, pozsár, kantár, kontár, kaptár, zavar, fanyar, sanyar, cseber, sügér, fejér, iker, siker, gyökér, kövér, tálnyér, inger, fenyér, alabor, talabor, sodor, bokor, csokor, komor, gyomor, szomor, tompor, bátor, botor, pótor, szatyor, bugyor, kaczor, bitor, gödör, csömör, sömör, vöntör, stb.

Az egész tömegből némelyek a) ékvesztők: bogár, sudár, agár, egér, fenyér, szekér, stb. b) hangugratók: bodr, fodr, bokr, csokr, gyomr, vedr, medr, gödr, stb.

Több származékigékben mint középképző tartotta fön magát, s ha szükség van rá, széphangzatú s értelmes kész szókkal kinálkozik mint: tántor, fintor, töpör, zsugor, keser, szapor, gugyor, kunkor, gugor, pender, göbör, hábor, stb. melyek csak alkalmazásra várakoznak.

Jegyzet. Valamint a magyarban, törökben és finnben, úgy a latin, német- és szláv nyelvekben is az igékből r képzővel számos nevek alakulnak, melyek vagy részesütőkből fejlődtek ki, vagy azokat képviselik, p. a latinban: or, sartor szabó, sutor varró, lector olvasó: a németben er: Seher néző látó, Springer ugró, Fussgeher gyalogló; a szlávban ár, ir, bludár bolyongó, bujdosó, piszár rovár, iró-diák, krajtsir szabó, stb.

~d, ~gy, ~t, ~ty, ~cs, ~cz, ~s, ~zs, ~sz, ~z.
Ezeket l. fölebb a "Sokasító képzők" tábláján, mennyiben t. i. gyakorlatot, ismétlést fejeznek ki, s a többesítő k-val, gyakorlatos g-vel, s öszvekötő s, es-vel rokonok. Itt csak azon nemüekből hozunk föl mutatványokat, melyek szoros értelmü kisarjadzások gyanánt tekinthetők u. m. faj-d, fai tyúk, gon-d = kom-d, mely a komoly, komor szókkal rokon; ren-d, bár-d, kar-d, tér-d, zor-d, mor-d, bolon-d, belin-d, apró-d, csalár-d, gerez-d, ebé-d, segé-d, csalá-d, beszé-d, galan-d, min-d; kor-ty, hor-ty, for-ty, szor-ty, hopor-ty; vagy melyek más hangból alakultak által, p. a gy-félék: gomó gomv, gomj, gongy; iró irv, irj, irgy; hölő hölv, hölj, hölgy; örv örj, örgy, ürgy, ürügy; göm gömő gömv, gömj, göngy, gyöngy; völő (= váló) völj, völgy; romó romv, romj, romgy, rongy; komó (= gomó) komv, komj, konty = gongy.

~h, ~g, ~k. Ezek is mint az öszvekötve sokasító es rokonai, már a föntebbi táblákon előadvák, s ide tartoznak:

      h:     potro-h, ter-h, vem-h, moly-h, poly-h, s kisarjadzó önhangzóval, tur-ha: lé-ha, mál-ha, pál-ha, szaj-ha, lany-ha, lom-ha, duny-ha, pur-ha, mar-ha, bör-he, gör-he, csür-he, reny-he, lé-hó, potro-hó, goly-hó, kuny-hó, fel-hő;

      g:     lovag, csillag, szalag, hézag, hólyag, hanyga, tarjag, harag, gombolyag, salang, harang, katang, bitang, világ, virág, husáng, öreg, üreg, féreg, rideg, hideg, meleg, felleg, petymeg, peszmeg, kéreg, méreg, sereg, réteg, pöfeteg, lengeteg (általán minden atag eteg), gömbölyeg, lebenyeg, dögönyeg, szőnyeg, tőzeg, részeg, keszeg, délczeg, filleng, billeng, horog, balog, hályog, tályog, dorong, korong, boldog, dolog, vályog, szúnyog, ördög, köcsög, üszög, babug, hazug;

      k:     a) csupán toldalék: tövis-k, varacs-k, taracz-k, palacz-k, belecz-k, pilincz-k;
b) valódi képző és haugugrató: étk, poczk, halk, pöczk, ajk, árk, buczk, burk, hurk, lelk, fark, gyilk, fészk, mark, mocsk, pocsk, lucsk, murk, nyirk, piszk, sark, sulyk, szurk, tolk, tork, tulk, tülk, vaczk, hüvelyk, bürk, berk, hölyk, csürk, stb.
c) nem hangugratók: kobak, bodak, szilak, kupak, sisak, bicsak, tusak, csutak, remek, fenék, kerek, ěnek, zsomběk, zsizsik, poczik, konok, csornok, czirok, boncsok, könyök, zömök, örök, törzsök, hörcsök, babuk, ăgyék, mellék, derěk, ărnyék, czulăk, szárnyék, vidék, tájék, környék, borék, lágyěk, fazék, nehezék, szuszék;
d) élő vagy elavult igék módosított részesülőéjhez járul, s így elemezhető: ivad, ivadó, ivadé, ivadé-k, hajl, hajló, hajlé, hajlé-k, és e szerint: maradék, fakadék, játék, hulladék, menedék, érzék, fenyíték, halándék, veríték, ragaszték, fogyatěk; néha al, el közép képzővel: toldalék, tartalék ázalék, függelék; némelyekben az é átvaltozoik o-ra vagy ě ö-re: hajlék hajlok, szándék szándok, ajándék ajándok, törék törek, véték vétek, rejték rejtek, undék undok, homlék homlok, szidék szitok, szemöldék szemöldök.

Különös képzésüek: nyulánk, falánk, fulánk (furánk), élénk, terménk, félénk = nyulékony, falékony, furékony, élékeny, termékeny, félékeny.

Nagyító jelentésüek: iszák, decsák, csombók, pofók, pirók, monyók pohók, szemők; nagyobb korra vonatkozók: Istók, Bertók, Mihók, Erzsók, anyók, apók.

~nok, ~něk, ~nök.
A legtökéletesebben egyezik a persa nak képzővel mely igetőkhöz és főnevekhez ragasztva minőségi mellékneveket alkot, pl. andis-nak andalgó, ámuz-nak tanító (mintegy tanítnok), khism-nak haragos, indulatos. Egyezik a szláv ník-vel is, mely öszvetett képző a ní és k elemekből, pl. dwor-ní udvar-i, dworník udvarnok; put-ní uti, putník utas, zarándok; urad-ní tiszti, uradník tiszttartó; hlász-ni hangos, harsány, hlászník éji kiáltó. Ezen képző a szláv nyelvekben oly gyakori és általános, hogy azt eredeti sajátjoknak kell tartanunk. E szerint egészen szlávok: sztolník, asztalnok, komornik, komornok, szwitnik (világító) szövétnek; magyaroknak tekinthetők: álnok, tálnok, tárnok, fegyvernek; közös: bajnok (mely a szlávban wojnik, bojnik), kétesek: lednek, csarnok, rosnok. Magyar származtatással egyezni látszik 'nagy' melléknévvel (a perzsa 'nak'-ot Vullers a szanszkrit 'nads'-val rokonítja), s tárnagy, tálnagy, asztalnagy, udvarnagy, bajnagy, ép oly helyesek volnának, mint a föntebbiek. Hajdan csak nehány szóban használtatott, de a jelen nyelvujítás korszakában túlságosan is elterjedt, s már azért sem szaporítandó, mert némely ragozásokban a szókat rúthanguakká teszi, pl. gondnokoknak, titoknokoknak, melyek 'gondnagy', 'titoknagy' alakban szintén megállhatnának; azonban némely szóképzésnél a kettő között már különbség szokott tétetni, pl. tábornagy és tábornok különbözők.

~ia, ~ie.
Ily végzetü szónk kevés van, melyeket nyelvünkből megfejthetünk, mint: file-gória, teke-tória, kó-pia, paskon-dia, csizma-dia, de-lia, de-lie, burgundia (gurdondia). Idegenek: bagázsia, bagaria, bagazia, spongyia; kétes: haramia.

~cza, ~cze.
Ez nem mindig kicsinyítő, hanem néha részesülők átalakulása, pl. szakócza = szakozó, szekercze = szegelző, medencze = medező, cserőcze = cserőző, verőcze = verőző. Nyelvünkből elemezhetők ezek is: katrincza, rakoncza, vetrecze, petrencze. Idegenek: keszőcze, szláv kiszelicza, pincze, szláv pivnicza, Tapolcza folyó Teplicze, stb.

~na, ~ne.
Sok kölcsönözött szókban fordul elé, mint: csatorna, hajdina, radina, angolna, kápolna, lantorna, alamizsna, czérna, polozsna. Magyarosan hangzanak: babona (bubuna?), gabona, katona (hadona), marczona, béna, elemezne, vézna, pozna; de eredetök homályos; hanemha az n-et még a törzshöz számítjuk, mint bén-a = bén-ó, így véz-nó, marczon-ó, stb. mint: rohan-ó, csatta-nó.

~nya, ~nye.
Szintén több idegen származásuakban: szoknya, tarisznya, pecsenye, gesztenye, cseresnye, lasponya. Magyarból elemezhetők: rusnya, susnya, szivornya, jegenye, tarhonya. Homályosak: galagonya, kocsonya, mácsonya, afonya, kókonya, dinnye, stb.

~ra, ~re.
Magyarok: csuszkora, csutora, ontora, gugora, kukora, bögre, putra, szapora, supra, tompora, zsigora. Idegenek: vascora, uzsora, kamara, kusztora, plundra.

~ta, ~te.
Jobbára részesülőkből elemezhetők: alamuszta, szunyáta, csalafinta, bóbita, hahota, csimota, rosta, giliszta, osztováta, veleszta, kaliszta, puszta, pacsirta, cseprente, vakota, fekete, stb. Kölcsönözöttek: maláta, perváta, palota, trombita, ákovita, palacsinta, palánta, borosta, saláta, jungáta, kapta. Kétesek: káposzta, paszita, párta, bonta, poszáta.

~tya, ~tye.
Mint a tyú, tyű rokonai nyelvünkből elemezhetők ezekben: hártya, gyertya, parittya, puruttya. Idegen származásuak: kártya, ostya. bástya, sekrestye, kótyavetye (kótó-vető?), etyepetye.

~lya, ~lye.
Idegenek: saraglya, fáklya, csuklya, zsálya, gálya, pálya, rokolya, naspolya, ivolya, natragulya, naspolya, kólya, sólya. Honiak: csoroszlya, boglya, csáklya, nyavalya, nyoszolya, furulya, szablya.

Lásd erről "A magyar nyelv rendszere" czimü munka 27-d és 28-d §-ait, melyekhez pótlékul ezeket adjuk:

Vannak öszvetett szók, melyek alkatrészei az állati, nevezetesen emberi testnek egymással szoros viszonyban levő részeit jelentik, u. m. fejtető, hajszál, szőrszál, agyvelő, nyakszirt, hátgerincz, szemszőr, szemhéj, szempilla, szemgolyó, fülczimpa, orrczimpa, állkapocs, szájöböl, szájpadlás, szájgyürü, nyakcsap, nyelvhegy, foghús, mellcsont, mellgödör, csecsbimbó, vállperecz, hónal, kézfej, kézujj, fartő, oldalborda, oldalcsont, seggpart, térdkalács, lábikra, lábszár, lábfej, szívkamara, szívcsucs, szárnytoll, farktoll stb.

Ezek birtokragozása különféle, ugyanis
a) némelyekben mindkettő fölveszi a birtokragot, u. m. fejemteteje, fejedteteje, fejeteteje, fejünkteteje stb. és így, hajamszála, szemeszőre, szájamöble, nyelvemhegye, hónomalja, kezedfeje, orrahegye, kezemujja, térdemkalácsa, lábamfeje, szívemcsúcsa;
b) némelyeket a nyelvszokás kétfélekép birtokragoz: hátgerinczem v. hátamgerincze, szempillám v. szemempillája, és így szemhéjam, szemgolyóm, fülczimpám, orrczimpám, állkapcsom, szájpadlásom, nyakcsapom, szájgyürüm, mellcsontom, csecsbimbóm, vállpereczem, lábszáram, térdkalácsom, lábikrám, szívkamarám;
c) némelyekben csak a második ragoztatik: agyvelőm, szemöldököm, nyakszirtom, foghusom, fartőm, oldalbordám; a madár farcsikja, farktolla.

E különösségeket leginkább a nyelvszokásból tanulhatni meg, oly öszvetett szókra nézve is, melyek első alkatrésze cselekvő okot vagy eszközt, a másik pedig müvet vagy cselekvényt jelent, pl. agyszüleményed v. agyadszüleménye, lábamnyoma, tollvonásom v. tollamvonása, kezeirása stb.

Itt már azon kérdés merűl fel: A kettősen ragozott öszvetett szók együvé, vagy elválasztva irassanak-e? Nézetünk szerint öszveirandók, mert ezek között tulajdonkép nem birtoki, hanem belviszonyi, s csupán személyi vagy tárgyi öszveköttetés van. Tehát úgy öszvetehetők, mint ez ilyenek: Pestvárosa, Budavára, Bánfalva, Bakonyerdeje, Balatontava, Mátrahegye, Mátyusfölde, Vágmelléke, Székelyhida, Simonytornya, mert ezekben is nem a birtok, hanem az elnevezés viszonya rejlik. Igaz ugyan, hogy sok helynévben a birtokviszony az eredeti, pl. Péterháza helység onnan vette nevét, mert Péter nevü személy birtoka volt, de utóbb puszta elnevezéssé vált, s ennélfogva öszvetétetik, ellenben külön irandó: ez Péter háza nem Pálé, és így: Pálfölde, helység, Pál földe (birtoka) eladó. Hasonlóan öszveirandók a beli, féle, koru, pl. házambeli, kertedbeli, várostokbeli, magamféle, magadféle, fajunkféle, népünkféle, magunkkoru, magatokkoru. Tehát ezen hasonlék szerint irhatjuk: fejemteteje, szemedfénye, lábaszára stb.

Az anyagnevekre is megjegyezzük, hogy azokat a 'A magyar nyelv rendszere' után is akár külön, akár öszveirva is találhatni az írók legtöbbjénél, pl. fakanál vagy fa kanál, mely irásmódot e szótárban is követénk, kivévén ha kétértelműséget okozott volna, pl. csont olló = csontból való olló és csontolló = csontvágó olló.

Az öszvetett szók egyik külön nemét teszik az ikerszók, melyek ugyanazon fogalmat, ugyanazon szónak ismétlésével vagy némi változtatásával fejezik ki, s mintegy szószaporítva, ismétlést, sokasítást, nagyítást, vagy játszi eszmehasonlítást jelentenek. Ezek nyelvünkben fölös számuak, a magyar észjárást különösen jellegzik, s maguk helyén kellőleg alkalmazva a népies, kivált elbeszélő költészeti nyelv képes kifejezéseit némi kedves zamattal fűszerezik. Ilyenek:

      a) A gyermek- vagy dajkanyelvben divatozók, melyek az emberi nyelv első nemződési csecsemőkorára emlékeztetnek, honnan többen közőlök különféle nyelvcsaládokban egyeznek, u. m. baba kis gyermek, babba szép, belbel álom, bibi seb, fájdalom, bumbum víz, mint ital, csecse ékes, szép, csicsi álom, csendesség, csücsü ülő helyzet, cziczi emlő, czoczo ló, csacsi szamár, czocza malacz, disznó, gaga lúd, dada vén banya, gogo dió, gügü kenyér pupja, gyürkéje, gyagya, kakuk, ily hangon szóló madarak nevei, kaka csunya, rosz, kuku v. kukó tojat, lili liba, mama, nyanya anya, mumu tehén, ökör, nene idősb nőtestvér, nőrokon, nünü nádsíp, papa étel és apa, pipe madárfi, süsü süveg, sisak, fejkötő, tátá messze, távolság, tutu síp, tütü ital, sese, susu susogó beszéd, zsizsi tűz. Hasonlókat lelünk más nyelvekben is, pl. a latinban: furfur, murmur, turtur, verber, quisquis; a francziában: joujou, bonbon, cancan, troutrou, pèlemèle stb.

      b) Melyek ugyanazon önálló szót ísmétlik, s általán folytonosságot, ismétlést, fölosztást vagy sokaságot jelentenek, u. m. megymegy, világvégig megy, futfut, világvégig fut, néznéz, majd kifoly a szeme; újúj, másmás, többtöbb bajok, egyegy embernek egyegy forint, tíztíz ember alá egyegy szekér; fölföl, lele, kiki, bebe, aláalá, továbbtovább, megmeg; hajhaj! nono! jajjaj!

      c) Melyek két rokon vagy azonos fogalmat két rokonértelmű szóval fejeznek ki: ágbog, ácsorivicsori szájtátó, szájvigyorító, tüskén- v. csekrenbokron cserjeken, bokrokon, aprócseprő apró cseppnyi, ásvés, bűbáj bűvől bájol, se bűt, se bát nem mond, mindkét elem bámész, csudálkozó szájtátásra vonatkozik; csatapata, csattogpattog, cziczamacza, császkálmászkál, csúszmász, cserebere, csereberél; csögbög, mindegyik csomót jelent; hasonlók: csörölpöröl, csűrcsavar, dúlfúl, eszemiszom, eszikiszik, fúrfarag, hányvet hányiveti, húzvon húzavona, hözboz, heves boszus, ízebűze, járkel, kacskaringó, kenfen kencsefencse, kerekutyó, locspocs, lótfut, lótifuti locskafecske = locsogó fecsegő, nyalfal, okkalmóddal, összevissza, üvöltkiált, perpatvar, pereputty = piri-pöttön, riherongyos, sebbellobbal, sírí, súgbúg, sundabunda = sunyva bujva, sűlfől, sürögforog, szántvet, szanaszét, szarahora, szánbán, szedivedi, szedettvedett, szegszug, tétova, törimarja, ütivéti, zűrzavar, zegzug, zenebona stb.

      d) Midőn csak az önhangzó változik, s ekkor jobbára az első alak vékonyhangu és kicsinyező értelmű, a második vastaghangu, u. m. billegballag, bizsegbozsog, czeleczula, csihelcsahol, cselecsala, csettencsattan, csipcsop = csepkicsiségü, tipegtopog, denedana, deredara, deréldarál, diribdarab, diribeldarabol, dínomdánom, dérdúr, díbdáb, dünnyögdunnyog, filitfalat, gizgaz, gézengúz, gyimgyom, gyűrgyúr, genyegúnya, görbegurba, hibeghabog, hibitelhabatol, hetelhatol, hetlekotla, hebehurgya, hímezhámoz, ímmelámmal, hiphop! herczehurcza! hűhó, hejjehujja! mizegmozog, keczetkaczat, kiffegkaffog, kipkedkapkod, kelekóla, keteputa, keverkavar, kitykoty, kityegkotyog, kingkong, kipegkopog, lifinczlafancz, lifeglafog, limlom, libeglobog, lígglógg, likluk, lityloty, lityeglotyog, licslocs, licseglocsog, mézesmázos, mendemonda, nyifegnyafog, nyímnyám, nyímegnyámog, nyekegnyikog, pitypoty, pitypalaty, pittegpattog, retyerutya, ripegropog, rityegrotyog, sesesusa, szíreszóra ne hallgass, szittyszotty, szityegszotyog, teretura, tipegtopog, tityegtotyog, stb.

      e) Midőn az első önhangzóval, a második mássalhangzóval, s leginkább ajkival kezdődik, u. m. ajbaj, agyabugyálni, ákombákom, ángóbángó, elegybelegy, enczenbencz, ekczemoncza, erregberreg, iczegbiczeg, iczipiczi, inczifinczi, iczkeficzke, illőfillő, ihogvihog, iháczolviháczol, illegbilleg, inczenpincz, ingóbingó, iregfireg, irúlpirúl, izsegbizseg, ityipityi, ityegfityeg, irkafirka, utfut, űzfűz.

      f) Midőn az elűlálló mássalhangzók változnak: szőröstűlbőröstűl, csecsebecse, csenegbeneg, csigabiga, csiribiri, csinjabinja, csonkabonka, csórálmórál, czókmók, háibái, hegykebegyke, handabanda, horgasborgas, kajabaja, keczebecze, kongbong, lityegfityeg, retyemutya, suspus, suttogbuttog, szuszimuszi, tarkabarka, terefere, tengleng, tiripiri, torzonborz. Ilyenek a mesélő és játéknyelvben előfordulók: farkasbarkas, az is szép, rókabóka, az is szép, őzömbőzöm, az is szép, nyúlombúlom, az is szép, kakasbakas, az is szép, tyúkombúkom, jaj be rút!; egyembegyem, bikavár; igyiridibigyiridi, váradi vaskoh stb.

      g) Ellentétesek: élhal, errearra, emezamaz, ilyenolyan, ittott, ideoda, ígyúgy, innenonnan, idestova, hegyvölgy, égföld.