Ezek két osztálybeliek,
a) melyek a latin praepositiókkal egy érvényüek, pl. víz-ben, in aqua, víz-ből, ex aqua. E ragoktól a névutók csak abban különböznek, hogy ez utóbbiak a viszonyított szókhoz oda nem tapadnak, de szintén a praepositiokat képviselik, pl. víz fölött, super aqua, ház körül, circa domum. Mindkét osztálybeliek, -- a be, ből, on és ig kivételével -- (be helyett bele, ből helyett belől, on helyett rajt használtatván), fölveszik a személyragokat: benn-em, (in me, ez is inkább benn határozó), ról-am (de me), től-em (a me), fölött-em (super me), előtt-em (ante me);
b) melyek a latin casusokat fejezik ki, u. m. a dativus magyarázója nek, nak, az accusativusé a tárgyeseti t. A latin praepositiók bizonyos eseteket vonzanak, vagyis a viszonyított szón némi változást idéznek elé, pl. ad hominem, ab homine : ellenben a magyar ragok a tőszót változatlanul hagyják, legfölebb véghangzóját nyújtják meg, pl. ember-hez, ember-nél, magá-hoz, magá-nál.

A magyar, nem különben az altaji családhoz tartozó, és az árjaféle nyelvek között egyik különböztető jelleg, hogy amazok utó-, ezek előragozók. De e különbség csak a praepositiókra nézve áll, mert az esetek ragai, valamint az igeragok ezekben is hátratétetnek, pl. vir, vir-i, vir-o, vir-um, terg-o, terg-is, terg-it. Sőt néha utótétnek az úgynevezett praepositiók is, pl. lumborum tenus ágyék-ig, quo usque medd-ig, quem penes arbitrium est (Horatius), mely mellett, Romam versus Róma felé; a németben: dar-um, az-ért, des-wegen, a miatt, meinen-wegen, miattam, da-gegen ellen-e. A sémi nyelvekben pedig a birtoki személyragok is utól tétetnek, mint a magyarban, törökben, persában. Továbbá a magyar is a ragokat és névutókat személyragozza, némileg, hasonlóan az árjafélékkel, melyek a személynévmásokat a praepositiók után helyezik: a me, től-em, de me, ról-am, propter me, miatt-am, coram nobis, előtt-ünk. Néha a latin megfordítja: me-cum, tecum, nobis-cum. Hanem a magyar nyomosbításúl együtt magokat a személyi névmásokat is használja: én velem, te veled, mi velünk.

Rokonság tekintetéből mindenek előtt öszveállított táblákon eléterjesztjük a helyviszonyító névragokat és utókat.

Jegyzetek.
1) Mind ezek alapját valamely önálló vagy elvont tőszó képezi, melyek bizonyos helyirányt, helyzetet, tájt, térfogatot, téroldalt jelentenek.

2) Szoros értelmü vagyis a viszonyszókhoz tapadó helyviszonyragok: be, ba; ben, ban; ből, ból; ra, re; on, ěn, ön; ról, ről; hoz, hěz, höz; nál, nél; től, tól; ni, nyi; nitt, nott; nól, nől; ig.

3) Helyigekötők: be, beáll; ki, kifut; föl, fölmegy; le, leesik; el, eltávozik; alá, alászáll; elé, eléhalad; ben, benmarad, kün, künszorúl; fön, fönmarad; elül, elüljár; körül, körülvesz; át, átmér; hátra, hátranéz; alúl, alúláll; fölül, fölülfordúl stb.

4) Személyragozható helynévutók: rá, rám; bele, belém; alá, alám; fölé, fölém; elé, elém; mögém, hegyém, körém, alattam, fölöttem, rajtam, belőlem, alólam, körőlem, felőlem.

5) A hová? kérdésre megfelelők részint csupasz gyökök, u. m. be, kü v. ki, fö (tájdivatos), le, ig, részint jobbára mutató a á, e é hangzókkal képződtek: re-á, hoz-z-á, al-á, föl-é, fel-é, el-é, mög-é, hegy-é, köz-é, mell-é, od-a, id-e, haz-a, tov-a, messz-e. E hasonlék szerint a palócz-székelyes nyi ni eredetileg nyé, né.

6) Ezekből származnak távolító el képzővel a honnan? kérdésre felelők: be-el, bél, ből, ból; bele-el, belél, belől, balól (régiesen); tá-el v. té-el, tól, től; ra-el, ról, ről; fölé-el, fölél, fölől; alá-el, alól; elé-el, elél, elől; mögé-el, mögél, mögől; hegyé-el, hegyél, hegyől; köré-el, körél, köről; közé-el, közél, közől; felé-el, felél, felől; mellé-el, mellél, mellől; né-el, v. nyé-el, nél, nyél, nől, nól. Ezekből: hová, oda, ide, mindenhová, sehová leszen: honnan, onnan, innen, mindenünnen, sehonnan, e helyett: honn-el, onn-el, inn-el stb. vagyis ezek tulajdonkép a helybenmaradó on, onn-ból fejlődtek ki.

7) A hol? v. hon? kérdőre felelők állapító jelentésüek, s mint olyanok más állapító határzókkal együtt háromnemű képzővel alakúlnak,
a) n-vel, ben, kün, fön, len, után, valamint a helynevekben: Budán, Pesten, Bicskén;
b) t-vel, mely az n-vel képzett formákhoz járul: ben-t, kün-t, fen-t, len-t, s e hasonlatnál fogva ezek: alatt, fölött, előtt, mögött, hegyett, körött, között, mellett, itt, ott, így elemezhetők: alan-t, fölön-t, mögön-t, in-t, on-t, és így: Fehérvárott = Fehérváron-t, Győrött = Győrön-t;
c) l-vel, vagy tulajdonkép ul, ül, határzóval: al-ul, föl-ül, kiv-ül, bel-ül, kör-ül, el-ül, táv-ul, hát-ul, köz-el, és az egyszerűbb hol-l. Ennélfogva egy érteményüek: kün, künt, küvül; ben, bent, belül; fön, fönt, fölül; alant, alul.

8) Az állapító itt ott helyett a nyelvszokás ide oda-t is használ: pl. itthon idehaza, otthon odahaza, s a helyreirányzó hoz helyett némely palócz vidékeken mondják: nál, pl. gyere nálunk = hozzánk.

9) A helyállapítók és helyhagyók általán egy tőszóból indulnak ki, pl. be, ben, ből, alá, alatt, alól, oda, ott, onnan, föl, fölött, fölől stb, Kivétetnek
a) hoz, hěz, höz, nál, nél, tól, től; az elsőnek megfelel od oda, a második a székely-palócz ni-ból ul ül képzővel származott, a harmadik a té v. tá v. to származéka távolító el képzővel;
b) ig határvető, mely ezen kérdésre meddig, míly messze? felel meg;
c) ra, melynek a viszonyragozásban e kérdésre hol? az on, ěn, ön, n a társa: láb-ra, láb-on, fej-re, fej-ěn, fá-ra, fá-n, s személyragozásban pedig: rajt, régiesen: ritt.

10) Ezen névutók előtt: alul, fölül, kivül, belül, túl, innen az illető viszonyszók on, ěn, ön ragot vesznek föl: Pesten alul, vizen fölül, városon kivül, határon belül, Dunán túl, Tiszán innen, t. i. a viszonynevek az egyik, a névutók pedig a másik helyállapitó ragot veszik föl, l. 7. pont.

11) Különös figyelemre méltó a tájszokásos székely-palócz: ni v. nyi, nitt v. nott, és nól, nől, melyeket gyűértelmű családnevekhez szokás ragasztani, t. i, e kérdésre: hová? ni nyi, pl. papni v. papnyi ment = a papékhoz; Nagy-ni = Nagyékhoz, e kérdésre; hol? felelet: papnitt v. papnott, Antal-nott = papéknál, Antaléknál; e kérdésre: honnan? székelyesen: núl nűl: Mikó-núl = Mikóéktól, Illésnűl = Illéséktől, palóczosan: nól nől. Ha ezeket a föntebbi mutatótáblán eléadottakkal öszvehasonlítjuk, úgy állanak, mint: alá, alatt, alól; fölé, fölött, fölől stb. Ezen helyviszonyítók puszta gyöke, véleményünk szerint, a mutató ni! ná! (melyből nám = lám), ebből helyreirányzó képzővel lett ni-i, ni-á, mint: fölé, alá, öszvehúzva ni, ná, pl. papni, s a szokatlan pap-ná, de ebből magyarázhatni a "gyere nálunk" kifejezést, melynek így kellene lennie: nánk, mint: ránk, felénk, továbbá a hol? kérdésre lett: ni-ott, öszvehúzva: nott v. nitt: papnott, papnitt; végre a kérdésre, honnan? a föntebbiek hasonlata szerint, távolító el raggal ni-el, ná-el, öszvehúzva nől, nól, pap-nól, Antal-nól, Illés-nől. Innen lehet megfejteni, hogy a től tól a régieknél néha nél, nál, pl. szebb tőle = szebb nála, t. i. ezen nál tulajdonkép = nól.

12) Mi a helyviszonyító, valamint a többi névmódosító ragokat illeti, ezeknek részletes tárgyalását s szókötési viszonyait l. a Szótár folyamában, saját rovataik alatt.

Mikép ragoztatnak a helynevek e kérdésekre: hová? hol? és honnan? Vagyis mely esetekben használ a nyelvszokás be, ben, ből, (vastaghangon: ba, ban, ból) és melyekben ra, on, ról, (re, ěn, ön, ről) ragokat?

Ha valahol, itt gyakorolja nyelvünk, mit Horátz a szokásról állít: "Quem penes arbitrium est et jus et norma loquendi." E szerint majd az egyik, majd a másikféle ragozást oly szabadon használja, hogy illető eljárását csak féligmeddig vonhatni szabályok alá, minek oka a dolog természetében rejlik. Ugyanis a helynév, mint olyan, jelent bizonyos határok közé foglalt területet, illetőleg rajta levő épületek, telepítvények stb. öszvegét, melyeket kétféle viszonyban lehet tekinteni,
a) mennyiben bizonyos határkörön belül léteznek, vagyis a kivülök fekvő térségre nézve belsőséget, belsőtelket képeznek;
b) mint bizonyos térfölületet, talapot, melynek szinte fölött valami létezik, pl. Eger-be megyek, am. azon terület belsejébe, melyen Eger városa áll, Miskolcz-ra megyek, am. azon terület fölszinére, mely fölé Miskolcz városa épült.

A hely belsejére vonatkozó ragok: hová? be, ba, hol? ben, ban, honnan? ből, ból.

A hely fölszinére vonatkozók: hová? ra, re, hol? on, ěn, ön, honnan? ról, ről.

Az első rendüeket szabály szerint fölveszik
a) a világrészek, birodalmak, országok, tartományok, kerületek, vidékek, vármegyék, szigetek, közök, erdők, ligetek nevei, pl. Afrikába, Angliába, Tirolba, Bácskába, Kunságba, Tolnába (megyébe), Csalóközbe, Csepelbe, Bakonyba, Vértesbe;
b) a külföldi városok s más helységek nevei általán, pl. Párisba, Londonba, Rómába, Lipcsébe, Bécsbe, Laxenburgba, Mödlingbe;
c) az m, n, ny végzetü magyar birodalmi helynevek rendesen, pl. Komáromba, Veszprémbe, Bajomba, Pozsonba, Sopronba, Surányba, Párkányba, Berénybe stb.

A többi mássalhangzóval és önhangzóval (az u-t és i-t kivéve) végződő helynevek többsége pedig részint országos részint tájbeli tetszés szerint inkább a másik nemüeket veszik fel, ámbár ezekben sok a kivétel, midőn tájejtések szerint ugyanazon végzetüek, néha ugyanazon nevüek is majd így majd amúgy ragoztatnak, pl. Zágráb-ba, Vereb-re; Ohaj-ra (Nyitrában) Tokaj-ba; Pápá-ra, Tatá-ba; Óvár-ra, Érsekujvár-ba; Csömör-re, Gömör-be; Vásárhely-re, Újhely-be; Megyerre, Eger-be; Kálló-ba, Szikszó-ra stb., miket csak a közel lakó nép szokásából lehet megtudni.

A mely nevek vármegyét és várost jelentenek, első minemüségben be ba stb. ragot vesznek föl, a másodikban a föntebb említett szabályt követik, pl. Nyitrában (megyében) bír, s Nyitrán (városban) lakik; Tolnában utazván Tolnán megállott; Csongrádon, sőt egész Csongrádban mind magyarok laknak. Igy különböznek: Barsban, Barson; Hevesben, Hevesen; Baranyába, Baranyára; Csanádba, Csanádra; Pestben, Pesten.

Némely helynevekhez szokás hol? kérdésre ott, ětt, ott, t ragot adni pl. Fehévárott, Pécsětt, Győrött, Vásárhelyt. Ennek okát már föntebb a helyviszonyító ragok táblájához csatolt jegyzetek 7-dik pontja alatt eléadtuk.

Ezek is, mint a névragok, a latin praepositióknak felelnek meg, csakhogy az illető viszonynevektől elválvák; de, valamint amazok, fölveszik a személyragokat, s ugyanazon tőszóból képződve a hová? hol? honnan? kérdésekre szabályszerüleg hasonló alakot öltenek, s következetes, világos öszvefüggés van köztök.

E táblából látható, hogy a hová? és honnan? kérdésekre felelők a párhuzamos hanglejt nyomán mind hasonló képzésüek. Ami a hol? kérdésre válaszolókat illeti, ezek között két alakuak: fölött és fölül, alatt és alul, körött és körül. Alkalmazásban különböznek alatt, fölött és alul, fölül, t. i. amazok függőleges, emezek fekmentes irányra vonatkoznak, s on, ěn, ön ragu viszonyneveket vonzanak, pl. Pest fölött tiszta az ég, Pesten fölül esik az eső. A templom alatt sirboltok vannak, a templomon alul ötödik házban lakom. Hasonlóan fekmentes irányra vonatkoznak: hegyen túl, hegyen innen, folyón keresztül, kerten belül, kerten kivül. Midőn az alatt időre vonatkozik, az illető időnek tartós menetelét jelenti. Öt év, három hónap, egy hét alatt. Az alul, fölül pedig e kérdésre, hogy? mily áron? bizonyos ártól, mennyiségtől való eltérést jelent. Nem adom száz forinton alul. Ennek öt forinton fölül hat krajczár az ára.

Az alul, fölül, kivül, belül, elül, hátul, mint igehatárzók bevett nyelvszokás szerint fölveszik a ra, ról (re, ről) ragokat: alulra, alulról, fölülre, fölülről, kivülre, kivülről, belülre, belülről, elülre, elülről, hátulra, hátulról.

A személyragok nem levén egyebek, mint a személynévmásoknak különféle alakban alkalmazott módosulatai; a dolog rende kivánja, hogy először a személynévmásokról szóljunk.

Nyelvészeti tekintetben igen feltünő és érdekes, hogy a személynévmások a sémi, árja és altáji nyelvekben egymáshoz hasonlítanak, és hogy némely módosulásaikban a különböző törzsbeliek hasonlóbban hangzanak, mint az ugyanazon családhoz tartozók is, pl. a magyar ön, és szláv: on, a magyar: mi (nos) és szláv: mi, a birtokos hellen: em-oV, és magyar: em, latinul forditva: me-us, német mein. Minthogy a személynévmások a szóbeszéd első szükségeihez tartoznak, s ennélfogva legősibb eredetűek: vagy azt kell föltennünk, hogy az említett nyelv-családok egy törzsanyának leányai, vagy hogy külön-külön, de ugyanazon ösztönszerü észjárás szerint képződtek, mint a hangutánzók, és kedélyszók. Akármint áll a dolog, annyi tagadhatatlan, mert lett dolog, hogy nem csak a különböző, de azonegy családbeli nyelvek mindegyike a személynévmásokat saját modora szerint idomitotta, átalakította s ragozásokban alkalmazta, és így rendszerőket saját magukból fejthetni meg legbiztosabban. A hasonlóságok csak azon lett dolgot tanusítják, hogy ezen és ezen névmások eredetileg egyek voltak, de alkalmazásban egymásra nézve nem szabályozók.

Mindenekelőtt megkülönböztetjük az önálló és ragozásban alkalmazott személynévmásokat. Nyelvünkben az önállók, kifejlett s megállapodott mai alakjokban egyes számban ezek: én, te, ő; en-vel toldva: enn v. enen v. ennen, ten v. tenen v. tennen, ön v. önön v. önnön. Az enen, tenen, önön régi divata a nyelvemlékekben széltiben olvasható, a többesben is mind ma mind régen eléjön azon toldat: min v. minnen, tin v. tinnen és ön v. önnön, sőt maga szóban is: magán = maga-an. Hogy mind ezekben az en, ön csak toldalék, nem a tőszó ismétlése, onnét tetszik ki, mert mindenik személyhez járul s a tőszó ismétlésével például a második személy így volna: tete v. tenten. Az en toldalék pedig a mutató a vagy e-nek megnyujtása, olyformán mint ezekben: ily, ily e! ilyen, oly, oly a! olyan, ez, ez e, ezen, az, az a, azon. Világosan tanítja Bopp Ferencz hasonlító nyelvtana második kiadásában is (az elsőtől némileg eltérve), hogy a szanszkrit aha-m (= én) és tva-m (= te) szókban az m csak végezet (Endung). A finn nyelvben az önálló névmásokban: minä, sinä, hän, az n hang szintén mindenik személylyel közös, tehát szintén csak toldaléknak látszik. A törökben épen így: be-n, sze-n, o-n (az utolsó a ragozásban).

A magyar én, te, ő még öszvetétethetnek, mag'-tőszóval is: énmagam v. ennmagam v. ennenmagam, temagad v. tenmagad, stb.

Miután a személy- és birtokragok a személynévmásoknak köszönik eredetöket: lehetetlen e helyütt magok a személynévmások eredetének is kifürkészésébe vagy legalább sejdítésébe nem bocsátkozunk. De teszszük ezt más nyelvekből is indulva a legjelesb külföldi nyelvészek buvárlatai után. Már föntebb érintők, hogy a személynévmások mind a három nyelvtörzsben többé kevésbé öszvevágnak, következőleg amit a kifejtettebb árja családokban kitünő férfiaknak sikerűlt napfényre hozniok, ennek világánál mi is megkisérthetjük a tapogatózást. Elsőben is Heyse munkájából (System der Sprachwissenschaft) idézünk (§. 40): "A szanszkrit aham kéttagú alakja által elárulja magát, hogy nem egyszerű és eredeti. Kétes, hogy a szó melyik részében van az első személyt illető közvetlen jelentős őshang. Ha az ah-ban van akkor a torok h a jellemzetes hang, és ah-am akkor egészen megfelel a régi görög egwn-nak. De az am-ban is kereshetjük azt s akkor az m az első személyre vonatkozatot fejezi ki, a mely a ragozott esetekben (in casibus obliquis) és az első személy igevégezeteiben (~ mi, ~ m) mindenütt mint az első személy jellemzője lép fel. Igy tekinti ezt Pott (Zählmethode S. 134), midőn ő az aham szóban az ah gyökre (= dicere) vezeti azt vissza, honnan aha = h, latin ait, és ah-am-ot így értelmezi: hic qui loquor. Az én (ich, ego stb.)-nek a te (du, tu, doriai tu, görög su) jelentősen áll ellenében, mely a mutató (t v. d) mássalhangzót a legszélsőbb (u, ü) hangzóval köti egybe. ~ A német er a góth is-, latin is- és régi felső német ir-ből gyengült és laposodott el (ist geschwächt und verflacht); nyilván eredeti demonstrativum, melynek mutató ereje az i-ben fekszik (mint hic, hier-ben). A német der, szanszkrit tasz, görög eredeti toV közvetlenül a (német) helymutató da-hoz csatlakozik s ezzel az önálló substantiának csak általános jellembetűjét sz (z) köti öszve. Benfey véleménye (Wurzellexicon EG gyök alatt) az első személyre nézve röviden ide megy ki: "A szanszkrit aham-ban az első a hihetőleg ma helyett áll, mely magát az obliquus casusokban tartotta fenn, a midőn a másik tag ham, melynek némely nyelvekben itt értelme van, mint a latin hi-c, s görög ci ge-nek. A görög obliquus casusokban az e előhang (e-me, e-mou, e-moi, e-min szókban) nem henye pótlék, hanem azon névmási törzs, mely a szanszkritban: a (= ez), és a névmási fogalom erősbitésére szolgál." Bopp Ferencz szerént (Vergleichende Grammatik II. kiadás 333. §.): "Ezen szókban aszmé (egyik szanszkrit többes) és ammeV (aeoliai görög többes, mindkettő am. a magyar mink) csak az a puszta önhangzó az első személy jellemzetes eleme, mert a többi megvan a második személyben is: ju-smé, u-mmeV. Benfey is elismeri ezt (folytatja Bopp a jegyzékben) és ezen módon az egyes alanyesetet aham, maham-ból rövidültnek nyilvánitja.** De ha sem az egyes alanyesetből sem az a-szma többesből semmi kezdő m el nem veszett, akkor az a mind a két helyütt nem más, mint a (szanszkrit) mutató névmás (demonstrativum) törzse: a (= dieser, magyar e v. ez), mely mellett figyelmet érdemel, hogy a hindu dramakban az én gyakran "ajan dsanasz" (azaz "ezen személy") kifejezéssel iratik körűl. A ma törzs is a zend i-ma szóban szintén föltaláltatik, mely két névmástörzsből áll: i (= ez) és ma közelre mutató. Ezekhez csatolhatjuk a sémi nyelveket. Az arabban én: ene v. ená, s te: ente, tehát az en közös mindakettővel s marad e v. a = én, és te = te. A héberben az első személy ani v. anóki, s a második atta, de ez a nyelvészek véleménye szerént szintén anta-ból származott (Gesenius Lehrgebäude. §. 16.). Ezek után magyar nyelvésznek nem kell sokat beszélni, hogy az e és i épen a magyarban a legkétségtelenebbűl közelre, magának a beszélőnek legközelebbi körére vonatkozó mutató gyök számos szóban, mint: e-z, e-m(-ez), i-de, i-tt, i-ly, í-gy, i-nn(-en), e-hol v. ihol stb., (a-z, a-m-az, o-da, o-tt, o-ly, ú-gy, o-nn-an, a-hol, mint távolabbra mutató szók ellenében). Az első elem tehát az én-ben e vagy i. A második elemet n v. m-et sem nehéz lesz feltalálni akár em-ez, em-itt, em-ide stb. szók em törzsében, akár ím vagy ime, vagy ez-en, akár a köznépies e-hen = ihon v. ihol szókban, tehát én annyi mint e-em, vagy ím vagy ez-en, vagy ihon, ehen, s ez utóbbiak hangokban is egyeznének a szanszkrít aham-val, tudván hogy a szanszkritban rövid e nincsen. A zend azem (= én) pedig épen a magyar ezen-nel egyezik. A második személyben (tě) nyilván a tova értelme rejlik, mely magas hangon té-nek felel meg pl. e mondatban: se té se tova (a szanszkritban a 2-ik személy: tva-m). A 3-ik személy ő (régiesen néha előszellettel is ^vő vagy ^hő) a mély hangú ó-nak felel meg, mely az időben jelent távolságot. A két utóbbi szónál még az is jellemző, hogy mindkettőben zárt önhangzó van, de a tě-ben az ě mégis kevésbé zárt mint az ő, mintha amaz a kisebb, emez a nagyobb távolságot akarná kifejezni. Ugyanezeknek többesei is figyelmet érdemelnek. Ő-k és ti-k rendes ragozásuak (ez utóbbiban a te, ti-re is változik, de a ti szinte eléjön a ti-ed-ben, ez tehát nem valóságos többesi alak). Az én többese teljes alakjában mink. Ebben a végső k szintén rendes többesre mutat, marad tehát min; ebben az in tag szintén maga az én, úgy hogy énk vagy ink az általános többségi ragozás szerént alakúlt volna (csupán a k előhangzójának elhagytával). De hol veszi magát az m? Erre röviden az m-et előtétűl fogadhatnók el, de itt, mint a titek-et szóban, az én kettőztetését is föltehetjük, tehát én-énk s az első e elestével és az n-nek m-mé változtával: m-énk = m-ink.

A mi, ti alakok, régiesen miv, tiv és mü, tü, sőt ez utóbbiak némely mai tájbeszédben is, például a székelyeknél, kétségen kivűl a mink, tik csonkulatai, leginkább azon okból támadhattak, hogy a ragok halmozódása elkerültessék pl. mi nekünk, mi vagyunk, e helyett: mink nekünk, mink vagyunk. Figyelmet érdemel, hogy a törökben is bu a ragozott esetekben bun (am. ez, emez), a ben (= én) névmással, és su, ragozottan: sun (= az, amaz,) a szen (= te) névmással látszik egyezni, hogy a tulajdonító esetben bana és buna, szana és suna hangokban is már csak alig különböznek. Figyelmet érdemel még Bopp Ferencz véleménye a szanszkrit többesekről, mely érintett munkájában röviden ide megyen ki: az én-nek tulajdonképen nincs s nem lehet többese (§. 331.). A szanszkrit a-szmé (= mink) és ju-smé (= tik) szókban a szma a harmadik személyt képviseli és az egész a (dvandva-nak hivatni szokott) szanszkrit összetételt alkotja: tehát a-szmé annyi mint: én (és) ők, és ju-smé (melyben a ju = tu) annyi mint: te (és) ők.*** (§. 333.) A másik többest pedig, mely: vajam úgy fejti meg, hogy az am. vé + am, melyben a vé = mé az első személy törzse az egyes szám obliquus eseteiben (ugyanaz ami általán az árja családban), mely am taggal bővült meg (§. 331.). Ezen érdekes fejtegetést a magyar nyelv érdekességben felűlmúlja annyiban, hogy itt mind a többi én magával a beszélővel, mind a többi te a társszemélylyel (a legközelebbi te-vel) a kettőztetés által mintegy egyenlőnek ismertetik el; abban pedig mind a szanszkrit (aszmé) mind a magyar megegyezik, hogy az utóbbi részhez többes rag is járúl.

én = ~em, ~ek.
Az én önálló első személynévmásból lett ragozott állapotban: ~em és ~ek, s a hangrendszerhez alkalmazkodva amaz: am, om és ez: ok, ök. T. i. az első mind neveknél mind igéknél eléjön s önhangzója hangrendileg a birtokragozásban a többesszáméhoz tartja magát: ház-ak, ház-am; fej-ek, fej-em; szěm-ěk, szěm-ěm; bőr-ök, bőr-öm; tork-ok, tork-om. Legközelebb áll hozzá a török ~m (és ~im, üm, um), persa ~am v. ~em, továbbá a hellen em-oV, azután a fordított lat. me-us, ném. me-in, szl. moj, a finn ni, arab és héber i, pl. apá-m, török, baba-m, persa, peder-em; fej-em, görög, kejalh em-h, caput me-um; szoba-am (szobám) finn, tupa-ni, király-om, arab melik-i. Ez utolsóra (arab i-re nézve) érdekes tudnunk, hogy föntebbi fejtegetésünk szerěnt ez a legősibb és legelemibb hang, úgy hogy mind az n mind a k némely nyelvekben a 2-ik személyt jelentik, mint alább látni fogjuk. Némely leány-nyelvekben is egész az önhangzókig tehát az őshangokig leolvadott az első személynévmás pl. az olasz io, portugal eu, angol I (olvasd: áj) szókban. A magyar igeragozásbeli önhangzója majd háromágu, pl. kér-ěm, lát-om, üt-öm, majd kétágu; vert-em, ölt-em, látt-am, verj-em, ölj-em, láss-am. Hasonlók hozzá a török, persa sőt szláv: m is: pl. ber-em (szed-em), ver-ím (hisz-em), pít-ám (kér-em), s a finn, valamivel távolabbi n, en, pl. saan (kapok), saanen (kapjam). Tudnivaló, hogy ezen rag a magyarban tárgymutató alakot képez, például kér-em és kér-ek a magyarban különbözők, kivevén a második multat, melyben az m mind a két alakot képviseli, pl. öcsémnek tegnap irt-am, e levelet nem én irt-am.

Ugyanezen alakban járul az ik-es igékhez is: feksz-ěm, szök-öm, mosd-om, elmélked-ěm, őrköd-öm, gondolkod-om.

Midőn az illető ige semmi tárgyra nem vonatkozik, péld. az önható ige, vagy midőn a cselekvés tárgyára határozottan rá nem nem mutatunk: az első személyrag ek, s hangrendileg vagy háromágu, ěk, ök, ok, pl. megy-ěk, jöv-ök, fut-ok, pénzt keres-ěk, vásznat szöv-ök, levelet ir-ok, vagy kétágu: menj-ek, jöjj-ek, fuss-ak, menend-ěk, jövend-ěk, futand-ok. Ezen alakú személyrag egyezik a hellenlat. ego, góth: ik, német: ich-vel, talán a szanszkrit a-ham (= én) a-ha két első alkatrészeivel és a héber anóki (an-óki) második alkatrészével is, mely utóbbinak első alkatrésze (an) ismét a magyar en-hez hasonló.

A magyarban az em-nek az én-ből alakulása könnyen megérthető. Nehezebbnek látszik az ek megfejtése. Erre nézve egyedűl magából ezen nyelvből nyomozva vagy azt kell hinnünk, hogy az n-be mint orrhangba is könnyen szokott torokhang vegyülni: en^g v. en^k, vagy pedig ezen névmásnak ez törzsében a z hang ment által torokhanggá, mint a zend azem, a szanszkritban aham, a görög és latinban ego, a góthban ik, a németben ich stb. magában a magyarban is zavar és kavar, zong és kong rokon szók.

te = ~sze, ~esz, ~ed, ~el.
Az önálló második személy névmás: te, melyhez legközelebb állanak a szirjen: te, szláv: ti, latin, persa: tu, ném. du, valamivel távolabb a heber atta, arab ente, a sziszegő finn sinä, török szen, hellen: su, mely utóbbiakkal ismét rokon azon magyar sze (sza), mely egyedül a parancsolómód második személyét képezi, pl. jer-sze = jösz te, add-sza, valamint második személyre vonatkozik ezekben is: no-sza, haj-sza, hopp-sza, ne-sze. Egyezik vele a fordított második személyrag a tárgyatlan vagyis alanyi igeragozásban használt esz, asz, pl. dönt-esz, ront-asz, önhangzó nélkül: sz, pl. vár-sz, tör-sz. Rokonai a hellen: eiV, légeiV, lat. as, es, is, am-as, doc-es, leg-is, a szláv: esch, isch, ásch, ber-esch, vid-isch, csít-ăsch, a finn: -t v. -s, pl. saa-t (kapsz), saan-et (kapj), saa'-os (vajha kapj). A török igeragozás egyszerü multjában a 2-ik személy raga -n pl. szevd-ün (szerettél), bakt-ün (láttál), mely a birtokragoknál állandóvá válik; a héber és arab nyelvben az egyes 2-ik személyre nézve az igerag ugyan szintén t, de a birtokrag k, héber: debár-ka szavad, arab meliko-ka királyod.

A tárgyilagos v. tárgymutató igeragozásban az önálló te személyragot képviseli az ed, mely nem egyéb mint amannak fordított s lágyabb mássalhangzóval ejtett módosítványa, némely időkben: ěd, öd, od hangrenddel, mint: ver-ěd, üt-öd, tol-od, másokban ed, ad változattal, mint: vert-ed, ütött-ed, tolt-ad; verj-ed, üss-ed, tolj-ad; önhangzóval öszveolvad: vere-i-ed = veréd, üte-i-ed = ütéd, tola-ja-ad, tolád; mint alább. Birtokragozásban önhangzója a többesszáméhoz alkalmazkodik pl. fal-ak, fal-ad; fel-ek, fel-ed; szěm-ěk, szěm-ěd; tork-ok, tork-od; bőr-ök, bőr-öd.

Az imént elemzett ed, esz és sze második személyragoktól különbözik azon el v. l, mely a) a tárgyatlan igék multjainak és ohajtómódjának második személyét képezi, mint: verél, vertél, vernél; b) az ik-es igékét általán, pl. esd-el, esd-él, esdett-él, esdend-el, esdj-él, esden-él; c) mely az első személy cselekvését a második személyre irányozza, pl. ver-l-ek, (caedo te ego), veré-l-ek, vert-el-ek, verj-el-ek, verend-el-ek, lát-l-ak, látt-al-ak, láss-al-ak, stb. Ezen közbeszúrt személyrag nem csak az egyes hanem a többes második személyre is vonatkozik, pl. lát-l-ak tégedet (video te), lát-l-ak titeket (video vos). Mi eredetét illeti: Révai a gúnyosan szólító török ala és intőleg szólító arab al (vagy la) indulatszóhoz hasonlítja, felhozván egyúttal, hogy a magyarban is van la, lá, figyelmeztetve szólító. Mi pedig hozzá teszszük, hogy túl a Dunán, nevezetesen Pápa vidékén a le használtatik hivó ne! értelmében, mely rendesen a te személynévmással együtt, vagy e helyett szokott járni pl. le te! = ne te! hű le = hücs te! szóval t az l-lel fölcseréltetik, mint a régies mutal-ban is a mai mutat helyett. Hogy a szólítás, hívás második személyt föltételez, a dolog természetéből világos. És ha a személynévmások ős eredetéről föntebb eléadott fejtegetések állanak: akkor to(va) és el alapérteményben is egyeznek, s a tol szóban, mindkettő találkozik.

ő = ~ön, ~ik.
Az önálló harmadik személynévmás: ő, melynek nyelvünkben természetes rokontársa a távolra mutató a, o, pl. az ahol, az, ott, oda származékokban. Legközelebb áll hozzá a török o v. ol, persa ó, ói, vei, a héber hú. Toldottan, mint hajdan divatozott, s ma ujra szokásba jött: ön, szlávul: on, finnül: hän, török ragozott állapotban on~ vagy an~. Rokon a franczia: on, német. man, pl. on dit, man sagt = mondják (mondatik).

Ragozásban az ő közelebbről, mint személyrag, a, e alakot, ölt, de egyéb ragozás és képzésben is fontos szerepet játszik, miről már föntebb az ő, ó képzőről eléadott czikkben részletesen szólottunk, s alkalmazásáról még alább szólani fogunk. A héberben a harmadik személy birtokraga szintén ó: debar-ó szav-a; a törökben i (ï, u), pl. is-i, ügye, hakk-ï, joga, doszt-u, barátja; önhangzó után szi: baba-szi, apja, a persában mint rag es: peder-es, atyja, de önállólag o: pederi o (mintegy: atyja övé, pederi-ben az i birtokviszony ragja). Az árja nyelvekben az igeragozásnál a harmadik személy képviselője általán: t vagy d, pl. szanszkrit tuda-ti (kínoz), persa kúd-ed (ver), latin tundi-t (üt), német tödte-t (öl), és a birtokos névmásoknál szintén s vagy sz: su-us, szva-sz se-in stb. Megfelel nekik a magyarban önállólag a z: az, ez.

Harmadik személynévmást képvisel azon ik is, mely szenvedő és középnemű igékhez járul, pl. tör-ik, törőd-ik, gondolkod-ik, zárat-ik, záród-ik, zárkoz-ik. Hogy ezen ik vagy maga a megfordított ki névmás, mely kivált az altaji nyelvekben sokféle szókhoz és ragokhoz szokott járulni; így a törökben ol-ki (am. az aki), úgy hogy habár itt öszveirják, de ragozásban csak az első szó változik: anung ki (azé ki), anlering ki (azoké ki), hasonló kim-ki, továbbá benim-ki am. enyém-ki (meum quid), elimde-ki am. kezemben-ki; vagy pedig mint már Révai is észrevette, a harmadik személyrag rokonmása, mi abból is kitünik, hogy a régiek némely igék után fölváltva használták, pl. esz-en, esz-ik, alosz-on, alosz-ik, feküsz-ön, feküsz-ik. A sémi nyelvekben ezen névmás egyik betűje h: hu, hüve, sőt Bátori bibliájában a magyar ő is mindig hű-nek van irva. Honnan valószinű hogy az ik eredileg az ő-nek h- vagy k-val toldott módosítéka, s az ő tájejtéssel i-re is változik: őtet, ítet, őket, íket, továbbá részesülői ragként közszokással is, mint: hányóvető, hányiveti; markapökő, markapöki; játszó, játszi; sunyó, sunyi stb., hogy pedig a k több esetben csak kihangzásos toldalék, mutatják az ily példák: apó-k, anyó-k, fió-k, pofó-k, iszá-k, tövis-k, varacs-k. Mennyiben a nevekhez járúl pl. jobb-ik, szebb-ik, mint Révai is véli, mutató erejü (vim demonstratioam habens) vagyis a mutató az-nak rokona, a törzset körülirva: jobbik = az, mely jobb, szebbik = az, mely szebb, vagy a mi egyre megy: jobb-ki, szebb-ki (melius quid, pulchrius quid). Többire személyragként csak az egyesszámban és bizonyos időkben használtatik, különben a többes alapját az ön képezi, pl. törnek = tör-önők, verekednek = vereked-önök; törtenek = tört-önök; ha ugyan az n-ben is nem rejlik a sokaság fogalma (nő), milyen a persa többes án s az árja nyelvekben általán az igék an-t, en-t, un-t, an-d stb. többes harmadik személy végzete: latin aman-t, docen-t, legun-t, szanszkrit tudan-ti, persa kúban-d.

A tárgyatlan ünk, unk ige-személyragtól talán eredetre és elemre nézve annyiban különbözik a birtokos ünk, unk, mert ennek alapja alkalmasint az egyesszámu birtokrag em (ěm, am, om, öm) pl. fej-em, több. fej-em-ěk, fej-em-k, fej-ěn-k, fej-ön-k (régiesen és tájdivatosan) végre fej-ünk; nyak-am, nyak-am-ok, nyak-am-k, nyak-on-k, nyak-unk; szěm-ěm, szěm-ěm-ěk, szěm-ěm-k, szěm-önk, szemünk; orr-om, orr-om-ok, orr-om-k, orr-unk; bőr-öm, bőr-öm-ök, bőr-öm-k, bör-ön-k, bőr-ünk. Igy a régi halottas beszédben: uromk = urunk, ősemök = ősünk.

Általános megjegyzés. Alig kell említenünk, hogy az igék minden személyeinél (rendszerént elül) az önálló személynévmások is eléjöhetnek sulyosbitás végett pl. én verek azt teszi a ki ver az én nem más. Így van ez a birtokragozásnál is: én házam v. az én házam (értsd hozzá: nem a másé.)

A jelen- és jövöidő egyesszámu ragja esz, asz v. sz, a múltakban és óhajtóban el, al, nyújtva él, ál. A többesszám alapja az önálló te, melyből lesz tek, hangrendileg: ték, tök, tok. Ha pedig az igetö két mássalhangzóval végződik, könnyebb kiejtés végett elöhangzót vészen föl, mely a jelen- és jövőben a rag hangzójához alkalmazkodik, pl. kérd-ě-ték, küld-ö-tök, szánt-o-tok, kérdend-ě-těk, küldend-ě-ték, szintand-o-tok, a többiben nyílt e, a, pl. vert-e-ték, verj-e-ték, küldt-e-ték, küldj-e-ték, mart-a-tok, marj-a-tok, vagy a tőige önhangzójával öszveolvadva é, á: veré-tek, verné-tek, mará-tok, marná-tok. T. i. sokszor elöhangzót vesz föl puszta szokásból is, valamint gyakran a névragozásban is: ház-átok, barát-ótok, nép-etek, öröm-etek; hanemha azt vesszük, hogy a névrag közelebbről az ed többese, tehát: edek v. etek; mint az első személynél, emk, omk vagy emek, ömök stb. az em többese.

Jelentőmód, jelenidő: ver, tör, mar, hisz, ért, önt, ont lesz a 2-ik személy: ver-sz, ver-těk, tör-sz, tör-tök, mar-sz, mar-tok, hisz-esz, hisz-tek, ért-esz, ért-ě-těk, önt-esz, önt-ö-tök, ont-asz, ont-o-tok.

Első múlt: vere, töre, mara, (vere-el) verél, (töre-el) törél, (mara-al) marál, (vere-etěk) verétek, (töre-etek) törétek, (mara-atok) marátok.

Itt a többesben a tőalak hangzója hangtani okból látszik megnyujtottnak, miután a tek, mint az imént érintők, igen szeret önhangzót venni maga elébe.

Második múlt: vert, tört, mart, lesz: (vert-el) vert-él, (tört-el) tört-él, (mart-al) mart-ál, vert-e-těk, tört-e-těk, mart-a-tok.

Hogy az egyesszám raga eredetileg rövid el, al, bizonyítja a dolog természete, továbbá a régi codexek különösen a bécsi és tatrosi, minthogy különösen az e rövid jegygyel iratik; végre a még tájilag élő nyelvszokás, mely különösen Abaújban, felső Borsodban, és vidékén divatozik, pl. mit ettel? mit ittal? e. h. ettél, ittál.

Ezeknek azon sajátságuk van, hogy az egyes számban a puszta tőalakot második személyül is használják, különben a parancsolónak illetékes raga: sze, sza, p. jer-sze, adj-sza.

Az ik-es igéknél, mint alább látni fogjuk, a második személyrag él, ál, p. egyél, igyál, mit a tájszokás (és jóformán következetesen) másnemű igéknél is használ, mint: kérj-él, adj-ál.

Itt is az etek, átok alak (elöhangzóval) okozza a tőalak önhangzójának megnyújtását.

A tárgytalan alakban az egyesszámbeli harmadik személy nincs világosan képviselve, hanem a puszta tőige, illetőleg időtő (a tőige és időrag egybeforradva) és módtő egyszersmind a harmadik személyt helyettesíti, p. tőige: ver (verberat, scilicet ille), időtő: vere, vert (verberavit), verend (verberabit), módtő: verne (verberaret). Egyébiránt világosan kitétetik a parancsló és foglalómódban: ver-jěn, tör-jön, mar-jon, továbbá némely tőigékben, mint: těsz-ěn, věsz-ěn, lěsz-ěn, hisz-ěn, visz-ěn, megy-ěn, vagy-on, s ily régiszerüekben: ěsz-ěn, isz-on, alusz-on, feküsz-ön. Hogy hajdan a harmadik személyrag általán is divatozhatott onnan gyanítjuk, mert a többesben, mint föntebb is érintők, többnyire elébukik, vagyis a többesnek alapul szolgál, p. lěsz-ěn-ek lěsznek, těsz-ěn-ek těsznek, vagy-on-ak vagynak, és így: ver-ěn-ek vernek, tör-ön-ek törnek, mar-on-ak marnak, vere-ěn-ek verének, vert-en-ek stb. Hogy továbbá a fentemlített igékben az ěn, ön, on nem csupán kihangzásos toldalék, hanem, a mennyiben nem többest jelent (lásd föntebb ő = ön, ik), valódi személyrag, kitetszik abból, mert a mely igék n-vel végződnek, azt azon fölül ragul is fölveszik, p. izen izen-n-ek, köszön köszön-n-ek, fon fon-n-ak. Ennélfogva a harmadik személyü igeragozásban az egyesszám ragja maga a harmadik személynévmás ön, hangrendileg ěn, on, vagy en, an, mely a többesben ek, ak ragot veszen föl, s az előtte álló önhangzót jobbára (nem mindig) kiugratja.

A többesszám másik alakjában (vert-ek) az egyszerü ek ak alapja az egyszerü személynévmás ő, hangrendi változattal: e, a.

Mindenek előtt megjegyzendő, hogy a tárgymutató tőige öszve van téve, a) a puszta tőigéből, b) a tárgymutatóból, mely eredetileg maga a mutató a vagy e (am. az, ott v. ez, itt), mely alkalmazásban i-, vagy j-, vagy ja, je-re, változik (mint ig jog, ihar juhar, igenye jegenye szókban is), pl. ver, ver-i, ver-j-ük, verend-i, verend-j-ük, vere, vere-e v. vere-i = veré, verne, verne-e v. verne-i = verné; mar, mar-i v. mar-ja, mar-j-uk, mar-ja-ak (= marják), marand, marand-i v. marand-ja, mara, mara-a = mará. Hogy a ja, je ragokban harmadik személyrag nincs, az mutatja, mert más személyekben is eléjön pl. marjátok = marja-atok; de némely tájejtésekben, nevezetesen a szegedi, baranyai somogyi, tornai szokás szerint a tiszta i divatos pl. bizony nem adi (adja), inkább a sárba tapodi (tapodja); valamint a vékony hangu igékben is szokásban van néhutt a je, pl. szeretje. Az e vagy i vagy j tárgymutató csak az egyes első és második személyben nem hallatszik; a többiben tisztán megvan. Tehát egészen ép alakban minden elemeivel együtt a tárgymutató személyragozás így állana: ver(-i)-em, ver(-i)-ed, ver-i, (ha ugyan a harmadik személy ragának itt épen úgy nincs helye mint a tárgytalan igeragozásban, ellenkező esetben lesz: ver-i-e); mar(-i)-om, mar(-i)-od, mar-ja, melyek közől a tárgymutató az első és második személyben nem tünik ki világosan, valamint ezekben sem az i: vern(i)em, vern(i)ed, de ebben: vernie igen; hacsak azt nem veszszük, hogy mind itt mind amott az e-m, e-d-ben levő e (alhangú szókban a) lesz maga a tárgymutató.

A többes számban már minden személyben megtalálhatni a tárgymutatót, mint mindjárt látandjuk.

Ezek előre bocsátása után a tárgymutató személyragozás táblái így állanak:

Ami a többes számot illeti, ezt kétfélekép elemezhetni, a) vagy az egyesszámu ěm-ből lett: ěměk, ěmök, ěmük: ver-i-ěm-ük, tör-i-ěm-ük, vastaghangon: amok, amuk: mar-i-am-uk, s utóbb különösebben a tárgymutó j nagyobb kitüntetése végett az m kihagyásával, ver-i-ük, tör-i-ük, mar-i-uk, ver-j-ük, tör-j-ük, mar-j-uk; vagy az első személy legelemibb e (= ez) gyökéhez a többes k képzője járulván, lett ver-i-ěk (tájejtéssel ver-j-ěk, ver-j-ök), ver-j-ük, tör-i-ěk, (tör-j-ěk, tör-j-ök), tör-j-ük, mar-i-ok (mar-j-ok), mar-j-uk. A törökben is a biz (= mink) személynévmás, mely a birtokragozásban még müz, az igeragozásban rendesen űz, iz vagy ük, uk alakban tehát szintén az elő b vagy m kihagyásával fordul elé.

E kétféle elemzést a többi időre s módra is alkalmazhatni. Tehát:

Az első (és második személyben) itt sem tünik ki világosan a tárgymutató: vert-em (e helyett vert-e-em) vagy tán mint föntebb vert-e-m, tört-e-m, mart-a-m; a többesben is csak az által tünik ki a tárgyra mutató ragozás, melynek verte-em-ük v. verte-ük, vert-ők-nek kellene lenni, hogy az m hang kiesik: vert-ük, tört-ük, mart-uk, de vannak példáink a régitégben a "vert-j-ük" szabályosabb alakra is.
 

Ohajtómód, tő alak: verne-i v. verne-je = verné, törne-je = törné, marna-ja = marná. A régiségben valósággal verneje, marnaja alakokat találjuk; lesz tehát: verne-i-em v. verne-je-m = verném, és: verne-i-em-ük v. verne-j-ük = vernők stb.

Az egyesszámu személyrag : ěd, öd, od, a többes: těk v. etěk, tok v. otok, tök v. ötök.

Jelentőmód. Jelenidő: mar(i)od, v. mar-o-d, és ver(i)ěd v. ver-ě-d, ver-i-těk, mar-jattok = marjátok stb.

Az alhangu igékben a maritok, aditok formával már csak a tájszokás él, s a közdivat marjátok, adjátok alakot használ, mely többször a parancsoló és foglalómód többes második személyével öszveüt.

Első múlt: vere(i)-ed v. vere-e-d = veréd, és vere-i-těk = verétek, mara-ja-tok = marátok. V. ö. a másik nemű első múlttal.

Második múlt: vert-i-ed v. vert-e-d, mint az első személynél; de a többesben: vert-i-e-ték = vertétěk.

Jövő, mint jelen verend(i)ed v. verend-e-d stb.

Parancsoló és foglalómód: verj-ě-ed v. verj-e-d, mint az első személynél, de az egész je szótag kihagyásával is: verd, törd, mard; többesben: verj-i-e-těk = verjétěk stb.

Ohajtómód: verne-i-ed = vernéd, verne-i-těk = vernétek.

A mennyiben a tárgymutató igeragozásban a harmadik személyragnak a tárgymutatóval ellátott tőalak után egyes számban is helye volna, ha t. i. azt vélnők, hogy a ja je is néhutt két elemet foglalna magában, ú. m. i v. j tárgymutató és a e harmadik személyragot, akkor is ez utóbbi a vékonyhanguaknál rendesen elmarad, pl. ver-i, itt az i tárgymutató, melyhez a személyrag is i (= ö) járulna, de ez a tárgymutatóba olvad (i + i = i) tehát veri-i helyett ver-i; hasonlóan a többesben: veri-ik h. veri-k. Igy olvad öszve a képző i is az illető törzsnév i-jével, pl. Úri, Bugyi helynevek, úri, bugyi lakosok = úri-i, bugyi-i. Tájnyelven ugyanez történik a vastaghanguakkal is: ő nem adi, ők nem adik; de a köz szokás egész ja szótagot ragaszt oda, vagy oda ragasztja, ha úgy tetszik, az ő helyettesét, az a személyragot, mely esetben a tárgymutató i j-re, változik: ad-i-a, ad-j-a, ad-i-ák, ad-j-ák; húz-i-a, húz-j-a (húz-z-a). A többes számban egyébiránt mindig ott van a k mint az ők képviselője: húz-i-ők, húz-j-ák (húz-z-ák).

Így van ez a többi idők és módokban is, pl. jelentőmódban:

Jövő: verend-i = verendi-i; mint a jelen.

Első múlt: vere-e, v. vere-i, ebben az egyik e időrag, a másik e vagy i tárgymutató, öszvehúzva: veré, melyekhez a személyrag e vagy j közbevetéssel je, ja járulván leszen: vere-i-e v. vere-j-e = veré; a régi halotti beszédben j helyett v van: vete-v-e, teremte-v-e.

Második múlt: vert-e, mart-a. Itt is az e tárgymutató levén, ha ehez személyrag járul, a példa így állana: vert-e-e, v. vert-e-je.

Parancsoló és foglalómódban: verj-e, a föntebbi hasonlék szerint ép állapotban: verj-e-e volna.

Ohajtómódban: verné = verne-i-e v. verne-j-e. Ezen alak az, mely a régieknél igen gyakran eléfordúl, mert a jelentőmód első multjára a Révay felhozta példákat a halotti beszédbeli vete-v-e stb. szókon kivűl, nem igen találjuk a régiségben.

Figyelmet érdemel még, mint föntebb is megérintők, az első személynek a másodikra mint tárgyra hatása -l képében ezen alakban ver-l-ek (alatta értjük téged vagy titeket), mi minden időben és módban eléfordúl: veré-l-ek, vert-el-ek, verné-l-ek, verj-el-ek stb. Az arab és héber nyelvben, valamint a perzsában is, a többi személyek is fölveszik, minden többi személyekre is hatással ezen viszonyt a puszta személyragokban.

Ezen igék ragozása általán egyezik a tárgytalan igeragozáséval, kivévén az egyesszámu első személyt, melynek ragja: -m, és a harmadikat, melynek ragja rendszerént (t. i. a második múlt kivételével): ik. Az egyes második személyragja pedig mindenütt l. Példák: es-ěm; es-ém (= ese-em); est-em; esend-ěm; ess-em; esn-ém (= esne-em). A második személyrag l, hangrend szerint változó segédhangzóval: es-ěl; es-él (= ese-el); est-él; esend-ěl; ess-él; esn-él. A harmadik személyrag (a második multat kivéve): ik, (esik), változattal: ék, esék (= es-e-ik); hasonlók: esend-ik; ess-ék (= essen-ik); esn-ék (= esne-ik); de a 2-ik múlt: esett. A többesszám ragozása szintén mint föntebb.

Amely ik-es igék tárgyesetet is vonzanak, ekkor a tárgymutató igealak szerint is ragoztatnak, pl. ěszěm, ěszěd, ěszi, ěszszük, ěszitek, ěszik (a húst); ěvém, ěvéd, ěvé, ěvők, ěvétek, ěvék, stb., iszom, iszod, iszsza, iszszuk, iszszátok, iszszák (a bort); ivám, ivád, ivá, ivók, ivátok, ivák, stb.

A birtokragozásban (azon kivűl, hogy az elülálló személynévmásoknak csak nyomosbitás esetében van helyök, pl. én házam és házam, még pedig a többesben rövidült alakban: mi ház-unk, ti ház-atok, ő ház-ok) három fő elemet különböztetünk meg: a) a birtokképviselő szót, b) a tárgymutatót, c) a személyragot. A birtoknév- és személyrag mindenkor nyilván ki van fejezve. Ellenben a tárgymutató nem mindig tűnik ki világosan, oly formán mint némely személyeknél a tárgymutató igeragozásban is, melylyel a birtokragozás csaknem egyezik, kivévén, hogy hangzóik néha más hangrendet követnek, például:
 

Midőn egy a birtok, s több a birtokos, az első és második személyrag a tárgyra nem mutató, a harmadik pedig a tárgymutató igeszemélyraghoz hasonló:
 

Az egyesszámu harmadik személy előtt a tárgymutató nemcsak a vastag, hanem gyakran a vékonyhangu birtoknevek után is kitétetik, mi az igeragozásban nem történik, hol a tárgymutató rendesen elmarad, vagyis a személyragba olvad, pl. ver-i-i ver-i, üt-i-i üt-i, kedvel-i-i kedvel-i. Más részről a birtokragozásban a tárgymutató néha a vastaghanguaknál is kimarad, pl. ház-a, láb-a, bor-a.

I. Egy birtok, egy birtokos. Az első és második személyrag hangzója az illető név többesének hangrendét követi, a harmadik pedig kétágu: a, e, vagy ja, je:
 

De lehet így is elemezni: ház-a-m, ház-a-d, ház-a, csepp-e-m, csepp-e-d, csepp-j-e; a közepső tag (a, e, j-) tárgymutatóknak tekintetvén, mely nézetben mind külföldi mind hazai némely nyelvészek osztoznak.

II. Egy birtok, több birtokos. Itt a birtoknév egyesszámban marad, a személyrag többesbe tétetik: kar-unk, kar(o)-tok, kar-j-ok, nyűg-ünk, nyűg(ö)-tök, nyűg-j-ök; ház-unk, ház(a)-tok, ház-ok, nyel-ünk, nyel(e)-tek, nyel-ök.

III. Több birtok, egy birtokos. kar-j-a-im, kar-j-a-id, kar-j-a-i; ház-a-im, ház-a-id, ház-a-i; nyűg-j-e-im, nyűg-j-e-id, nyűg-j-e-i; nyel-e-im, nyel-e-id, nyel-e-i. E viszony természetéből önként foly, hogy a birtoknévnek többesben kell lennie, valamint a személyragnak egyesben. Jelen ragozást tehát eredetére visszavíve, egyik vélemény szerént így elemezhetni: a személynévmások im, id, i = em, ed, e és am, ad, a, t.i. az i közös jellegü létére mind vastag, mind vékonyhangu szókhoz járúl. S minthogy nyelvünkben a többes ragja általán véve -k, okszerüleg gyaníthatni, hogy eredeti alakban a fentebbi ragozás így állhatott:
 

Így van ez a persa és török nyelvekben is, pl. a persa dsáme (ruha, mez) többese: dsáme-há, ettől dsámehá-j-es, (a j csak közbeszúrat), szó szerént am. ruhá-k-ja, a török oghuller-üm szószerént am. fi-ak-om. A magyar öszveállításból a mai kopott alak fokozatos változatokon által a tárgymutató j (= i)-vel együtt így fejlődhetett ki:
 

A tárgymutató hol megmaradván, hol nem, a -k többesrag pedig mindenütt eltünvén.

Ezen ragozás hangrende azon kívűl, hogy im, id, ragokat vesz föl am, om, öm stb. helyett, a többesszáméhoz abban sem alkalmazkodik, hogy nem ötágu hanem kétáguvá szorúl öszve, vagyis a vastaghangu birtoknév után a, a vékonyhangu után e járul: pl. e helyett kar-j-ok-om, nyüg-j-ök-öm, leszen: kar-j-ak-im, nyüg-j-ek-im, kar-j-a-im, nyüg-j-e-im.

És ezek is vezetnek egy más véleményre. T. i. A magyarban igen gyakori, hogy a többség fogalmának kifejezésére a szót igen csekély módosítással, leginkább a magas és mély (vékony és vastag) önhangzók fölcserélésével kettőzteti, pl. itt-ott am. több helyütt, ide-oda am. több helyüvé, innen-onnan am. több helyről, hasonlók hápa-hupa, dirib-darab, té-tova, tél-túl, tinó-binó, csiri-biri (az elő mássalhangzónak b ajakhanggá változtatásával mint a japánban is fito-bito am. fiak, ivadékok, emberek). Ezek szerént gyanítható, hogy a tárgymutatónak hasonló kettőztetésével, sőt hármaztatásával is (a-i, e-i, j-a-i, j-e-i) a tárgytöbbséget akará a nyelvalkotó szellem kifejezni; ház-a-i-m am. ház több helyütt vagyis több birtoka az énnek, mintegy ház a(z) e(z) éné, kar-j-a-i-m-ban pedig három tárgymutatóval is, mintha mondaná: itt, ott, emitt stb. V. ö. alább é, éi és ék.

IV. Több birtok, több birtokos. A föntebbiekből könnyen megérthető. Több birtok jegyei: a-i v. e-i, vagy j-a-i, vagy j-e-i is. Több birtokoséi -nk, t-k, -k. Tehát: ház-ai-nk, kar-jai-nk, nyűg-jei-nk; ház-ai-tok, kar-jai-tok, nyűg-jei-tek, ház-ai-k, kar-jai-k, nyűg-jei-k.

Egyébiránt a birtokragozott valamennyi szók megannyi alanyesetek, melyek a névviszonyító ragokat fölveszik, pl. karjaim, ~ba, -ban, -ból; karunk, -ra, -on, -ról, karjaink, -hoz, -nál, -tól stb.; karom, -at, -nak, -mal, karod, -ért, -ig stb. Így van ez több más altaji nyelvben, pl. a törökben is; de a finn nyelvben azon különösséggel, hogy elébb a birtokszó ragoztatik, s azután jön a személyrag, pl. isälläni szó szerént am. atyának-om ("atyámnak" helyett).

Ez két elemből áll, ú. m. a birtoktárgyra visszamutató a- vagy e-ből, és a személyre mutató ő-ből, mely mint tudjuk a- vagy e-re rövidűl, tehát a (vagy e) és e öszveolvadva = é, pl. ez a ház Péteré = ez a ház Péter e-e, mintegy Péter az-ja v. ez-je. Így a persza nyelvben is: áni-ó, vagy azáni-ó, szószerént am. azza övé v. abbeli-je, úgyhogy azon án vagy azán (az, amaz) a többi személyekkel is öszvetétethetik, pl. áni-men (azza éné vagy énnek), áni-tu (azza tenek) stb.

1) Fölveszi a névmódosító ragokat, pl. ezen ház Palé, amaz Péteré; Pálénak nád-, Péterének cserépfödele van. A mi házunk Páléval tőszomszéd, Péterével szemközt áll; Páléban sokan laknak, Péterében kevesen; Páléért tíz ezer forintot igértek, Péteréért csak ötezeret stb.

2) Járúl birtokragos nevekhez: fiam-é, fiad-é, fia-é, fiunk-é, fiatok-é, fiok-é, fiaim-é, fiaid-é, fiai-é, fiaink-é, fiaitok-é, fiaik-é. E viszonyban szintén fölveszi a névmódosító ragokat: fiamé-ba, fiadé-ra, fiaé-hoz, fiunké-val, fiaitoké-val stb.

3) Midőn többesszámu birtoktárgyra vonatkozik, még i ragot veszen föl. "Ezen lovak Pálé-i, nem Péteré-i." Ezen i itt is vagy a többes k képzőjének csonkúlata, s a föntebbi elemzés szerént tulajdonkép így kellene lennie: Pál-ek-e (= Pál ezek-e v. ezek-je), vagy pedig itt is kettőztetés rejlik, Pál e(z) a(z) ö(vé) = Pál-e-a-i = Pal-é-i.

4) Midőn az é birtokraggal ellátott személynév valóságos többesragot veszen föl, családi és más személyt jelentő többes értelmet kap, vagyis jelenti mind azokat együtt véve, kik az illető személylyel vérségi, vagy családi, vagy más társadalmi viszonyban állanak, pl. biróék, papék, tiszttartóék = a birónak, papnak, tiszttartónak családja, háznépe; Farkasék, Fodorék = Farkas, Fodor nevű ember családja, tehát tulajdonképen biró-é-ők, Farkas-é-ők, vagy biró-é-ak, Farkas-é-ak. Itt van már az é-nek valóságos többese. Ez ismét fölveszi a névmódosítókat: a biróék ebe a tiszttartóékét megmarta; Farkaséktól Fodorékhoz ment.

5) Személyragozott nevek után is: uram-ék, uraim-ék, urad-ék, uraid-ék, fiam-ék, fiaim-ék, fiad-ék, fiaid-ék stb.

Ez egyes egyedűl csak abban tér el személyragos nevek é és éi birtokragozásától, hogy a személynévmások birtokos é-jéhez még saját személyragja is járul: én-é és em, te-é és ed, mi a következő elemzési példákból bővebben kitünik:

Az első személynévmás az egyes számban: engemet, a másodiké: tégedet, rövidült alakban: engem, téged. - Ezek vagy ennemet, tennedet szókból az egyik n-nek orrhangbeli ng-vé változtával alakúltak át, mi mellett az is harczol, hogy a többi személyek is mind csak utól veszik fel a tárgyeseti ragot: ő-t, mink-et, titek-et, ők-et; vagy pedig Révai nézete nyomán az első alapja: en-em, a másiké: te-ed akképen, hogy ezek is, valamint más személynévmás ragozásban (én vel-em, te vel-ed) középben vették föl a tárgyeseti t ragot: ent-em, te-t-ed, s lágyítva lett belőlök: endem, těded, a d pedig g-vel rokon levén, mint a halotti beszédben ge = de: engem, téged, s végre a t utól kettőztetve (mint ezekben is: őt-et, azt-at, ezt-et): engemet, tégedet. Az ő tárgyesete rendes, de kettőztetni is szokták: őtet, s tájejtéssel: őtét, s ez utolsót szintén kettős elemből lehet származtatni, t. i. az önálló ő-ből és a tagul használt e-ből, honnan mindkettőt ragozva, leszen: őt-ét.

A többesszám első teljes személye mink tárgyesete: minket, a második személy tárgyesetben kettőztetett ti-tek: ti-tek-et, vagy mint némely tájakon ejtik: tik-tek-et. A harmadik személy is szabályos: ők, tárgyesete: őket, tájejtéssel: íket. Eléjönnek mind régi emlékekben, mind mai nyelvben a bennünket, benneteket szók is, melyek leghihetőbben minnünket és tenneteket módosúlatai.

A tulajdonító-ragozás szintén úgy történik, mint általán a birtokragozásnál érintettük, hogy utól még saját személyragjokat is fölveszik, de elül a személynévmás csak nyomosbítás esetében marad meg, máskor pedig elhagyatik, pl. (én)nek-em, (te)nek-ed, (ő)nek-i; (mi)nek-ünk, (ti)nek-tek, (ő)nek-ik; miből következtetjük, hogy a nek és minden más névmódosító ragok eredetileg önálló szók valának, ami többeknél világosan ki is tetszik, pl. én vel-em = én fel-em, a névutók pedig ma is önálló szók.

A névmódosítók és névutók is, melyek a latin praepositiokat képviselik, s nyelvünkben mint más altaji nyelvekben tulajdonkép postpositiok, vagyis az illető nevek után ragasztatnak, a személynévmásokkal ismét úgy ragoztatnak, mint a tulajdonító nek, és minden birtoknevek azon különbséggel, hogy ezek majd öt, majd három, majd kétágu hangrendet követnek, mint: haj-am, fej-em, szěm-ěm, orr-om, ökl-öm, haj-a-tok, orr-o-tok, szěm-ě-těk, ökl-ö-tök, haj-a, orr-a, fej-e, szěm-e, ökl-e; amazok pedig szabályszerüleg kétáguak.

Íme a birtokragozás és személyragozás párhuzamai:
 

Ezen minták szerint
a) névmódosítókkal: (én) benn-em, (te) benn-ed, (ő) benn-e, (mi) benn-ünk, mintha volna: (én) benső-m, (te) benső-d stb.: hasonlók: (én) r-ám (= ra-am), (te) től-ed, (ő) ról-a, (mi) vel-ünk, (ti) ért-etek, (ő) nál-ok. Valamint ben helyett benn, úgy be helyett bele, hoz helyett hozzáv (= hoz-ja-a), on helyett rajt, ből helyett belől ragoztatik;
b) névutókkal: (én) alá-am = alám, (te) alá-ad = alád, (ő) alá-ja, (én) alatt-am, (te) előtt-ed, (ő) között-e, (mi) mellé-enk = mellénk, (tí) által-atok, (ő) szerint-ök stb. Fölé-je, elé-je és közé, hegyé, így is divatosak: föli-be, elé-be vagy elei-be, hegyé-be, közinkbe, melyekben be = ve, (mely van a ho-va, to-va, szókban is). De azon különösségök van, hogy az elsőbb személyragok a be ragocska elé jönnek, pl. elé-m-be v. elő-m-be, elé-d-be v. elő-d-be, elé-nk-be v. elő-nk-be, elé-tek-be v. elő-tök-be és ele-j-ök-be, mint a finnragozásban. De némelyek így is használják: elib-ünk. Így fölénkbe vagy fölibünk, de egyes személynél általán, több személynél tetszés szerént fej szóval pótoltatik: fejem fölibe, fejed fölibe, fejünk fölibe stb. Hegyémbe vagy hegyembe stb. szokatlanok. Közé, értelménél fogva csak több személylyel tétethetik össze: közénkbe v. közinkbe, közitekbe, közikbe; de: közénk, közétek, közéjek is. Nélkűl (= nál-kül), maga elébe veszi ismét a nál-t, és pedig személyragozva: nálam nélkűl, nálad nélkűl; használják a másik módon is: nélkül-em, nélkül-ed stb.

Az -n (on, en stb.)-vel kapcsoltak, mint alul, belűl, felül, túl stb. csak az n helyettesét vagyis rajt törzset személyragozzák: rajtam alúl (más: alólam), rajtunk túl stb.

Ezekben foglaltuk egybe, egy rendszerbe azon elveket, melyeket szemünk előtt tartánk vala e szótár készítésében. Bővebb és részletesb tárgyalásuk a szótári egyes czikkekbe tartozik.

Pesten, 1862. évben.

** Bopp F. szerént a ha szótag oly részecske, mely mint a görög ge (dóriai ga) a névmásokhoz szeret (különös jelentés nélkül) függeszkedni. Ily függelékes g van a magyar itten-eg, ottan-ag szókban is. A végső m-et is Bopp mint föntebb érintők toldalékhangnak tartja (§. 326.).

*** A magyarban is vannak ily öszvetételek (és nélkül): ide-oda, itt-ott, tél-túl, té-tova (néha: te s tova), dirib-darab és több számtalanok.